– Meddig játszol még? ? Meddig játszol még? – kérdeztem újra, mert semmit sem reagált.
– Még egy kicsit – felelte száját félrehúzva kelletlenül. Nem örült, hogy megzavartam. Még néhány pillanatig néztem a hátát, aztán felállva az ágyról kimentem a konyháb
Tíz évvel ezelőtt, még a gimiben írnunk kellett egy fogalmazást. A tanárunk előredőlt széles asztala mögül, hátratolta orrán a szemüveget, s azt mondta, ezeket az írásokat félreteszi az osztálytalálkozóra. Ilyennek képzelem magam tíz év múlva. Ez volt a c
A jövő sokszor meglepő, váratlan, megdöbbentő. De meglehet, ez csupán az ostoba ember jövője. Az olyané, mint amilyen én vagyok. Egy olyan nőé, aki repül az illúzió szárnyán, míg mint könnyű pára, el nem illan a hazug remény éltette, buta álomba bugyolált
Nem csináltunk semmit, csak táncoltunk. Csak fogta a derekamat, és amikor úgy érezte, a zene engedi, magához húzott. Gyengéden, nem durván, de határozottan. Nem akartam ezt. …Hogy végigfusson rajtam az az érzés. Az az enyhe reszketés, az a fura kis görc
Érkezésem óvatos volt. Puha, csendes és félénk. Pedig régóta égetett a vágy, hogy indulhassak. Hisz éreztem, várják, hogy a sötétből megszülessen a fény, a bánatból az öröm, a ködből a tiszta világosság. S kezdtem is készülődni. Már hetekkel ezelőtt, mint
?”Kövesd a szíved, ne az eszed”. Mint valami titkos, lélek küldte, útmutató mantra benne lüktetett ez a mondat már hónapok óta. Hallotta számtalanszor. Valahonnan mélyről jövőn, nyugtalan félelmei, szorító kétségei, ködbehúzó bizonytalanságai alól. S így
Lora lefelé lépkedve a huzatos aluljáróba vezető lépcsősoron összehúzta magán a kabáton. Bár sejteni vélte, hogy az imént testén végigfutó hideghullámot nem is igazán a februári hőmérséklet, sokkal inkább a benne kavargó gondolatok okozták, mégis olyan jó
Szeptember nyolcadika volt. Rita egy nagy mohás kövön guggolt, s csendben figyelte a naplemente sárga-vörös fényében tetszelgő felhőket. A levegő vastag habjai megsejtve hirtelen jött, hamis, kölcsön kapott dívaságuk törékeny mulandóságát, tehetséget nélk
Linda hátát a fürdőszoba hideg csempéjének támasztva, kezeivel térdeit átkulcsolva, könnyes szemmel ült a nyirkos járólapon. Csak nézett maga elé, s olybá tűnt, a végtelen idő magába nyeli, elszakítva mindentől, ami meleg, ami fénylő, ami éltető. Fáradt v
A sötét, ködbe süllyedt, égbenyúló fákat már a hold nyirkos, hideg, vézna keze markolássza, mikor keresztülvágtatsz az alacsony, szúrós bozóton. Legyesszürke lovad felnyerít. Érzed, már nemsokára odaérsz. Kissé engedsz a szorosan tartott kantáron, lábszá
