Gyermekem született. Húsos szájú, pihés hajú angyal. Először csak bőgött, gőgicsélt, de ahogy nagyobb lett, rám nézett, és elkezdett magyarázni.
„Dagar… aráz… autás…” És várakozóan bámult rám. Kérdezett? Kért? Vagy csak közölni akart valamit? – Mi van? – Arás… – Mit mondasz, picikém? – Dagar… arás… – Darázs?!… – Dagás… autusz… arás. Nem értem. Ő meg csak bólogat, hogy bizony, bizony. És néz rám: „Érted már?” Ekkor jött az, amit a mai napig nem felejtek el. Ránézek a feleségemre, aki háttal áll nekünk, és azt kérdem: – Mit mond?! És a feleségem hagymavágás közben hátraszól: – Autóbusz-garázs… Azt akarja mondani neked, hogy „ott alszanak az autóbuszok”. Akinek gyereke van, tudja, hogy ma már ritkán kezdik a beszédet azzal, hogy „papa”, „mama”. A mai gyerekek rendszerint olyan átkozottul bonyolult szavakkal kezdik, hogy „gyújtáskapcsoló, kuplungtárcsa, grázerferibácsi, hardver”. Nem ez a baj. Az a baj, hogy nem értem! A saját gyerekemet! És a feleségem tolmácsol, mintha egy japán vagy norvég gyerekünk lenne. – Mit mond?! Az anyja tudja. Én nem. Nem értem a saját gyerekemet! Ugyanez van az unokámmal is. – Mit mond?! – kérdezem riadtan a menyemet. És mivel anya, mosolyogva tolmácsolja. Nem értettem. Esküszöm, hogy a gyerek nem mondott semmi értelmeset. Halandzsázott. „A menyem találja ki az egészet!” – gondolom gyanakodva. De nem. A mamák értik a gyereküket – mi, férfiak, csak ritkán. A mamák érzik, tudják, ismerik ennek a kis emberkének a nyelvét, járatosak a lelkükben – mi pedig alig tudjuk összerakni a nyálas kis szájukból kipattanó, buborékos betűket. Nem tudunk gyerekül. És ez még nem lenne baj. Az a baj, hogy a lányom felnőtt. Komoly, érett nő lett belőle. Színésznő! Szakmabeli. Művész, mint én! Kolléga! – de ha mond valamit, még mindig nem értem annyira, mint az anyja. Ha meg akarom tudni, hogy mi van a lelkében, meg kell kérdeznem az anyját. – Mit mond? És akkor a feleségem elmagyarázza azt, amit én nem láttam, nem éreztem, vagy nem értettem. Vagyis hiába telt el sok évtized, még mindig az anyja ismeri jobban a gyerekét! Ő tudja a titkos gondolatait, ő tudja megfejteni a hallgatását, a mosolyát, a duzzogását, ajkának biggyesztését, vagy azokat a félmondatokat, melyeknek különös jelentése van. És ezzel nem csak én vagyok így. A legtöbb férfitársam így van. Tisztelet a kivételnek. Gyakran tapasztalom, hogy nekünk, férfiaknak, kellene egy tolmács. Aki lefordítja nekünk, mi jár mások lelkében. Mik azok a titkos gondolatok, ki nem mondott érzések, meg nem fogalmazott félelmek, melyeket nem értünk. Miről hallgatnak? Nem tudjuk. De sajnos a baj még ennél is nagyobb. Én ugyanis nemcsak a gyerekemet, a feleségemet sem értem! Nem tudom, miért hallgat, és miről hallgat. És ha mond valamit, nem értem néha, hogy mi van a szavai mögött. Mire gondol, vajon? Sajnos már nem él az anyósom. Így aztán nincs senki, akitől megkérdezhetném: – Tessék mondani, mit mond a kedves lánya?! Pedig de jó lenne! Egy angyal, aki megfejtené, mi jár a fejében. Mit érez, mi az, amit némán közölni akar? És mi az, amit el akar rejteni? Még önmaga elől is. Amiről ő sem tud, talán.
Müller Péter: Varázskő – Akármi történik, a kő megment téged… Alexandra Kiadó >>>
Müller Péter nem „olvasóknak”, hanem lelki társainak ír, akik tovább élik és szövik a gondolatait. Derűsen, bölcsen, élvezetesen mesél. Akik olvasták korábbi írásait, tudják, hogy mindegyik meséjében titkot rejt el. Olyan magot, mely fává növekedhet. Varázsszavakat tud, melyek élni segítenek. Méret: 130 x 195 mm 232 oldal Ára: 2.980,-Ft