Aznap reggel nagyon összevesztünk. Én legalábbis úgy éreztem. Tessék, ismét kezdi, nem érti, mit szeretnék, csak mondja a magáét. Utána meg bevágja a durcásat, és elkezd öltözni.
Ettől még idegesebb leszek – mára szabadságot vettem ki, ő azt mondta, el tudja intézni, hogy itthon marad – gyerekek az iskolában, délutánig félretesszük az anyu, apu szerepet, és fél napra felnőtt nő és férfi leszünk? Végre. Persze, ahogy elképzeltem? Már fogja is a táskáját, a kocsikulcsot, indul, rám sem néz, a lépcsőről vet oda egy halk, de annál sértettebb „Sziá”-t. Remek. Ülhetek egész nap itthon, édes tervek, nektek annyi, viszont mosson, főzzön ilyen hangulatban az, akinek kedve van. Úgy döntöttem, bekapcsolom a tévét – milyen jó a filmes csomag -, amíg a gyerekek haza nem érnek, elmerülök a televízióban. Tudatvesztést akartam, nem belegondolni, hogy elbaltázódott ez a nap, amire egy hete készültem. Váltogatom a csatornákat – valami jó romantikus, akár kissé bárgyú filmre vágyom, ahol nem kell gondolkozni – mert az most nekem nem megy. Meg amúgy is, mára elég a magam lelki baja, nem óhajtok mások sokat mondó történetein okulni. Ma nem vagyok erre fogékony, kösz. Persze, ilyenkor semmi – de tíz perc múlva kezdődik egy könnyed tinifilm – jó lesz. Mondjuk, koromat tekintve két (három?) tiniként ülök a képernyő előtt – majd többszörösen élvezem. Amíg a filmre várok – hiába koncentráltam, figyeltem másra – persze, hogy egyszer csak ott volt. Elhelyezkedett törzshelyén, a kanapé támláján, kissé odébb attól, ahol ültem, lógázta a lábát, rugdosta a támlát – amiről tudja, hogy utálom – és kárörvendően vigyorgott. Én a tévére meredtem – nem szerzem meg neki azt az örömet, hogy elsőnek szólaljak meg. – Mi van, megint befürödtél? – hallom jobb fölülről. – Nem, igazam volt – szűröm a fogaim között, miközben meredek a tévére. – Te tudod? – veti ő is oda, aztán nézi a plafont, lógázza a lábát tovább. Dühös tekintettel nézek rá a szemem sarkából, de inkább nem szólalok meg.
Megjelent a Garbo Kiadó: Ígéretek antológia sorozat 3. kötete! A harmadik kötet az előző kettőhöz hasonlóan bebizonyítja, hogy vannak Magyarországon és környékén kortárs próza- és versírók, akiknek született tehetségét már most érdemes megmutatni, és továbbképzésükkel foglalkozni kell.