Edit négy éve élt egyedül. Amióta az édesanyja meghalt, olyan magányosan lézengett a belvárosi, nagy lakásban, mint egy szellem.
Esténként sírt, mert nem bírta a magányt. Vannak emberek, akik jól elvannak egyedül, tesznek, vesznek, elszórakoztatják maguk
Huszonnégy éves volt, de a halálra készült. Éjszakánként, amikor arra riadt föl, hogy csupa izzadtság az ágya, és a haja is csuromvizes, és alig kap levegőt, zihál és szédül, rémülten állapította meg, hogy ez bizonyára a halál. Már négy éve nem történt vele semmi, négy éve nem változott körülötte semmi, mintha megtorpant volna az élete. Márpedig, ha megtorpant, akkor nem jöhet más, csak a halál. Erre gondolt Pásztor Edit, amikor a koromsötét, hideg lakásban, az éjszaka kellős közepén elindult, hogy vizet hozzon. Egyetlen ember volt, akivel néha szót váltott, Liskai Barnabás a szomszédból. Na, ez a Barnabás például jól bírta az egyedüllétet, Edit csodálta is, amiért percre pontosan be van osztva az ideje, hogy mindig siet valahová, hogy mindig üde és jókedvű, és szeret otthon is lenni. Olyankor a hetvenes évek slágereit hallgatta, a kellemes melódiák átszűrődtek Edit sivár lakásába, de csak ha mindkettejük ablaka nyitva volt. Ritkán futottak össze, akkor sem beszéltek többet, mint hogy esik vagy nem, süt vagy nem, kell-e pulóver, vagy nem. Mit tudhatott Barnabás az ő fájdalmáról, lelke sivárságáról, a halállal való incselkedéséről. Pásztor Edit utolsó esélyt adott magának, amikor úgy döntött, felkeres egy jósnőt. Úgy képzelte, az ismeretlen asszonyra bízza a jövőjét, vagy kitalál neki valami megoldást, vagy végleg el van veszve. Ha a jósnő is lemond róla, hát beteget jelent a munkahelyén, hanyatt fekszik a nagy, nyirkos ágyban, nem kel fel többé se enni, se inni, még vécézni se, inkább behoz valami vödröt, és várja a halált. Biztosan nem váratna sokáig magára. A jósnő nem látta ilyen sötéten a dolgokat. Megemelte a kártyáját, és azt mondta, van egy aktatáskás, köpcös, ismerős ismeretlen, aki csak egy kedves szóra vár, és megváltozik Edit élete. Ki lehet? – morfondírozott Pásztor Edit egész éjszakán át, de nem jutott eszébe senki, aki köpcös is, ismerős is, ismeretlen is, és aktatáskás is. Másnap reggel felhívta a jósnőt, hogy segítsen kitalálni, ki lehet az, aki majd megváltoztatja az ő életét. A jósnő azt mondta, varrjon egy kis babát, hímezzen arcot is, tegyen rá hajat. Legjobb volna az emberhaj. Férfié. Mindegy, kié. Aztán, ha kész, nézze meg jól, kire hasonlít. Pásztor Edit arcot hímzett a babának. Nagy kerek szemet, kerek orrot és vastag, nevetős szájat. De honnan szerezzen hajat? Két buszmegállónyira volt egy férfifodrászat. Másnap ebédidőben elugrott a szalonba. – A férjemnek szeretnék időpontot kérni – mondta. Élvezte kimondani a szót, hogy férjem. Leste a fodrásznőt, mit szól hozzá, hogy neki férje van. A fodrásznő unottan lapozgatott a határidőnaplójában. – Csak nyírás lesz? Amíg a fodrásznő a naptárral bíbelődött, Edit úgy tett, mintha leejtett volna valamit, lehajolt, és nagy marék hajat vett fel a földről. A zsebébe dugta. – Holnap, kettőkor megfelel? – kérdezte a fodrász. Pásztor Edit alig várta, hogy hazaérjen, és befejezhesse a babát. Tiszta papírra helyezte a hajvégeket, majd pillanatragasztót vett elő. Jól bekente a baba fejét, és a tincseket egyenként rányomkodta. Odaragadt az ujja. Ez jel – mormolta -, össze vagyunk nőve. Fogta a kisollót, és levagdalta ujja végéről a hajpamacsot. Kezébe vette a bábut. Igazi kis hajas baba. Aztán megszédült, falfehér lett, a babával az ablakhoz rohant, aztán a fürdőszobába vitte, felkapcsolta a spotot, forgatta, tépegette, meg is szagolta, aztán megint vissza a szobaablakba. – Úristen – suttogta. – Ez a Liskai Barnabás! Edit olyan izgatott lett, hogy képes volt kiporszívózni, felmosni, sőt, még gulyáslevest is főzött aznap, pedig utálta a házimunkát. Nincs időm várni és reménykedni, gondolta, lépnem kell. Az eszébe se jutott, hogy Liskai Barnabás egyáltalán nem tetszik neki, nem hogy nem az esete, de még csak férfiszámba sem vette soha. Ha a jósnő azt mondta, ő az, akkor ő az, gondolta, és úgy döntött, kiönti a szomszédjának a szívét. Kis tál gulyással csöngetett be Pásztor Edit Liskai Barnabáshoz. A férfi nem is tudta mire vélni a dolgot. Míg kanalazta a levest, Pásztor Edit elmesélt mindet töviről hegyire, hogy él ő már évek óta magányosan, hogy érintette meg a halál jeges szele, míg a jósnő segítségével rádöbbent, hogy a boldogság itt lakozik a szomszédjában. Liskai Barnabás majdnem megfulladt, mert a leves mellément. Csak percek múltán tudott megszólalni. – Kedves Edit, igazán nagyon szép tőled, hogy rám gondoltál, de én sajnos nem kívánok kapcsolatot, tudod, megrögzött agglegény vagyok. És gyorsan kikanalazta még, ami a tányérjában volt, nehogy a lány visszavegye tőle, amiért elutasította. Edit bénán, letaglózva ült, és már sírni sem tudott. Akkor hát nincs más választás, marad a vég, gondolta. De ekkor csöngettek. Barnabás megkönnyebbülve pattant föl, nyomasztotta már ez a kínos csönd. Egy férfi lépett be az ajtón. – A testvérem – mutatta be Editnek Barnabás. – Liskai Bence. Edit szíve nagyot dobbant. Milyen régen nem érezte ezt a szikrát, ezt a kellemes szédülést. Alig mert a férfi szemébe nézni. Liskai Bence magas volt, szőke és kékszemű. Egyáltalán nem hasonlított Barnabásra. Szebb napok következtek. A remény átszínezte Edit szobájának öreg falait, még a kályhába is befűtött. Ez így már jó volt, mert volt kiről ábrándozni, volt kire várni. Pásztor Edit szinte mindennap átszaladt valamiért Barnabáshoz, egy kis sóért, kis fej vöröshagymáért, mikor miért. És mindig leült ilyenkor pár percre, és Bencéről beszélgettek. persze, csak ha épp nem volt ott, mert mostanában Bence is elég gyakran megjelent Barnabásnál. Két hét telt el, amikor egyszer Bence nem Barnabáshoz, hanem Edithez csöngetett be. – Virágot hoztam – mondta. Pásztor Edit fülig pirult, és azt mondta, azonnal vázába teszi a rózsákat. Bence mindaddig a küszöbön várt. Mikor Edit a vázával visszajött, elnevették magukat, és Bence végre bemehetett a lakásba. Hosszú csendek következtek, egyikük sem volt a szavak embere. De eközben emberi szemnek láthatatlan szikrarobbanások és szerelmi tüzek lobbantak föl az addig oly szomorkás lakás sarkaiban. Bence látogatásai egyre gyakoribbá váltak, mígnem egy nap azon kapták magukat, hogy szinte már haza se megy soha. Nem volt többé csatakos az ágynemű, Edit rémálmai és halálfélelmei, mint a pára, eltűntek. Egy szép, derengős vasárnap reggel aztán elmesélte Bencének a jósnő, a baba és Barnabás történetét. Butaság az egész, tette hozzá, hiszen te nem is hasonlítasz erre – mondta, és odadobta Bencének a babát. Bence elgondolkodott, majd így válaszolt: – Nem, ez tényleg Barnabásra hasonlít. De mit is mondott neked pontosan a jósnő? – Hogy van egy ismerős, ismeretlen, aktatáskás, köpcös ember, aki csak egy kedves szóra vár, és megváltozik az életem. – Hiszen ez történt! – kiáltott Bence. – Becsöngettél a kedves szavaddal meg a finom leveseddel az öcsémhez, és megváltozott az életed. Pásztor Edit elmerengett, aztán inkább átölelte Bencét, mert sokkal fontosabb volt odabújni hozzá, mint ostoba jóslatokon, szavakon és leveseken merengeni.