Öten voltunk testvérek, én voltam a legkisebb. Anyánk hamar megözvegyült, ötéves se voltam, amikor édesapánk meghalt. A háború után voltunk gyerekek, olyan szegénységben, hogy nem volt se ruhánk, se cipőnk, se ennivalónk.
Anyukánk a kecske tejével csalt, felvizezte, amit be kellett szolgáltatnia, hogy jusson egy kicsi nekünk, gyerekeknek is. Mindig éhesek voltunk, a krumpliföldekre jártunk jóllakni, a nyers, földes krumplit faltuk, a testvéreim meg én. A nagyobb testvéreim hamar férjhez mentek, és elkerültek otthonról, végül már csak ketten maradtunk anyuval, a legkisebb nővérem meg én, de egy szép napon nekem is mennem kellett. Édesanyám azt mondta, jobb lesz nekem kétszáz kilométerrel odébb, a nővéreméknél, mert a férje jól keres, van mit enniük, szép ruhákban járhatok majd, és cserébe pedig segíthetek dajkálni a nővérem kisfiát. Nem akartam elmenni, anyuval akartam maradni, még csak kilenc éves voltam. Hisztiztem, toporzékoltam, zokogtam, könyörögtem, hadd maradjak otthon, nem baj, ha éhezünk, ha lyukas a cipőm, csak hadd maradjak. Nagyon fájt, hogy engem küld el, és nem a nővéremet. Úgy éreztem, azért teszi ezt, mert őt jobban szereti. Akkor még nem értettem, vagy inkább nem akartam megérteni, hogy a nővéremet azért nem engedte el maga mellől, mert nagyon beteg volt, szívrendellenességgel született. Anyu összecsomagolta a kis motyómat, aztán keresztet rajzolt a homlokomra, és azt mondta: – Boldog életet, drága kislányom. Még ma is a hideg kiráz, amikor erre gondolok, mert ez úgy hangzott, mint egy végső búcsú. Mondtam is neki, ne mondd ezt, anyu, a nyári szünetben hazajövök, meglátogatlak titeket. Nem szólt semmit, csak mosolygott. Még ma is látom az égszínkék szemét. Teltek-múltak a hetek, hónapok, és én nagyon nehezen szoktam meg a nővéreméknél. A férje ivott, folyton részegen jött haza, olyankor legjobb volt elbújni, mert aki az útjába került, abba belekötött. Az én dolgom volt, hogy felkeljek a kisbabához éjjel, mert nekem nem kellett ötkor kelnem, mint a nővéremnek. Ez azzal járt, hogy szinte soha egy szemet sem aludtam, mert a kis Lacikának krónikus fülgyulladása volt, és egész éjjel sírt. Az iskolában csúfoltak, hogy nincsenek is szüleim, és a nővérem az anyám, és hogy ez vérfertőzés, meg ilyesmi. Nem voltak barátaim, nagyon egyedül éreztem magam. Egy kis kertes házban laktunk, gyönyörű virágok voltak az udvaron, azokkal beszélgettem, azok voltak a barátaim. Emlékszem, még sírtam is nekik, és nagyon sajnáltam magam, hogy csak a pünkösdi rózsa nagy szirmos feje, aki meghallgat engem. Egy délután, amikor épp a virágok közt bujkáltam, valaki megzörgette a kaput. Csak én voltam otthon, kora délután volt, akkor jöttem haza az iskolából. Odaléptem, hogy megnézzem, ki az. Résnyire nyitottam csak ki a kaput, mert féltem. Egy idősebb nő állt ott, és olyan, de olyan szépen mosolygott rám, hogy nyomban visszamosolyogtam. Valahonnan ismerősnek tűnt a szeme. – Édes kislányom – mondta, -annyira megszomjaztam, nem adnál nekem egy pohár vizet? És megsimogatta a hajam. Olyan jólesett a keze érintése, hogy meg se tudtam moccanni, csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal. Ekkor rám mosolygott megint. Felocsúdtam. – Már hozom is – mondtam, – addig tessék várni – és szaladtam a konyhába a vízért. Amikor megitta, megint rám mosolygott, aztán szépen megköszönte, és azt mondta: – Legyen nagyon boldog életed, kislányom. A szavai is ismerősnek tűntek. Elfordultam, hogy az udvari padra tegyem a poharát, és mire visszafordultam, hogy elköszönjek tőle, már nem volt sehol. Kiléptem az utcára, sőt, az úttestre is kifutottam, hogy jobban belássam a környéket, de sehol nem láttam. Befordulni sem fordulhatott, mert száz méterre se jobbra, se balra nem volt a közelben keresztutca. Érthetetlen, gondoltam, és félni kezdtem. Mi lehetett ez? Akkor az is eszembe jutott, hogy milyen fucsa dolog, hogy valaki bekopog az utcán egy kertbe, és vizet kér. Miért nem iszik a vendéglőben? Vagy miért nem vesz innivalót a közértben? Nem szokás csak így bekopogni. Leültem a kispadra, és sírni kezdtem. Éreztem, hogy valami egészen különös dolog történt velem. Amikor a nővérem a kis Lacikával hazaért, engem még mindig az udvari padon talált. Bevitte a kisfiút a szobába, aztán kijött hozzám, leült mellém a padra. Átölelt, és nem szólt semmit. Ez is furcsa volt, mert a nővérem sosem volt egy ölelkezős fajta, inkább szikár volt, pattogós, veszekedős. De most jó volt, ahogy ott ültünk, két testvér, és öleltük egymást. Így voltunk percekig. Aztán megszólalt: – Nagyon szomorú hírem van, kicsim. Telefonáltak a munkahelyemre, hogy anyu ma reggel meghalt. A szíve vitte el. Megszólalni sem tudtam. Csak potyogtak, potyogtak a könnyeim. Azóta sem mondtam el senkinek, úgyse hinnének nekem, hogy édesanyám a halálát követő délutánon eljött, és elbúcsúzott tőlem. Ő volt az asszony, aki rám mosolygott, ő volt, aki megsimogatott, azért égetett az érintése, azért volt olyan ismerős a szeme. És a szavai is, éppen, mint amikor ősszel elbúcsúztunk: legyen boldog életed, kislányom. Ötven éve is már ennek, és mégis, ahányszor csak egy pohár vizet veszek a kezembe, édesanyám jut eszembe. És azóta azt is tudom, hogy nem volt igazam, amikor azt hittem, nem szeret engem eléggé. A sorozat előző részeit itt olvashatod: Valaki ott volt velem >>> Váltsd valóra az álmodat! >>> Apa búcsúzott tőlem >>>