Egyéb rovat cikkei

Öten voltunk testvérek, én voltam a legkisebb. Anyánk hamar megözvegyült, ötéves se voltam, amikor édesapánk meghalt. A háború után voltunk gyerekek, olyan szegénységben, hogy nem volt se ruhánk, se cipőnk, se ennivalónk.

Én a boldogságot nem ilyennek képzeltem. Hanem sokkal fénytelenebbnek, sivárabbnak. Úgy is mondhatnám, hogy álmodni sem mertem ilyen hatalmas, ragyogó, szivárványos boldogságról.

Ha bánatunk van, vagy betegek vagyunk, mindenféle kutyulmánytól várjuk a csodát, pedig a Jóisten a kezünkbe adta a legtisztább és legegyszerűbb varázsitalt, ami csak létezik, a vizet. Mostanra már tudósok is bebizonyították, hogy a víz programozható, vagy

Szörnyű hosszú, és kegyetlen éjszaka volt az. Vera csak sírt és imádkozott, hogy vegye vissza a Jóisten a szavait, és ne fogjon a kegyetlen kívánság a szerelmén. Amikor Péter felébredt, Verát kibőgött szemmel, és vörös arccal találta maga mellett.

Vera haja születésétől fogva lángvörös volt, olyan, mint a narancs héja, vagy a sárgarépa. Arca viszont, szemben a vörösökével általában, egyáltalán nem volt szeplős, hanem márványsima. Igaz, lebarnulni sose tudott, ha napra ment, egy-két óra múlva lilás-

Üldözött vagyok.
Valaki figyel.
Van, hogy lehunyom a szemem, és a szemhéjamat bámulom. Őt látom ott, a hatalmas, sötét alakot, ahogy rezzenéstelenül áll, és figyel.

Két napra rá újabb elgondolkodtató dolog történt.
Megint egyedül voltam otthon, mert az egyetemen elmaradtak a délelőtti előadások. A tévét bámultam, és közben Péterre gondoltam. Arra lettem figyelmes, hogy épp Svédországról beszélnek, és persze Stockhol

Géza bácsi az előszobában, a csupasz, hideg kövön feküdt és nyöszörgött. Nem lehetett tudni, eszénél van-e, hogy tudja-e, hogy megérkeztünk. Péter kétségbe esetten kiabálva rogyott le mellé, és szólítgatta, apa, apa, pofozta az arcát, hallgatta a mellkasá

Péter mérnök és huszonnyolc éves. Már két éve a szerelmem. Együtt élünk. De nem csak együtt élünk, hanem együtt lélegzünk, együtt érzünk, szerintem a szívünk is egyszerre dobban. Meggyőződésem, hogy ő a lelki társam, aki mellém rendeltetett, ahogyan én is

Edit négy éve élt egyedül. Amióta az édesanyja meghalt, olyan magányosan lézengett a belvárosi, nagy lakásban, mint egy szellem.
Esténként sírt, mert nem bírta a magányt. Vannak emberek, akik jól elvannak egyedül, tesznek, vesznek, elszórakoztatják maguk