Egyéb rovat cikkei

Ha bánatunk van, vagy betegek vagyunk, mindenféle kutyulmánytól várjuk a csodát, pedig a Jóisten a kezünkbe adta a legtisztább és legegyszerűbb varázsitalt, ami csak létezik, a vizet. Mostanra már tudósok is bebizonyították, hogy a víz programozható, vagy

Szörnyű hosszú, és kegyetlen éjszaka volt az. Vera csak sírt és imádkozott, hogy vegye vissza a Jóisten a szavait, és ne fogjon a kegyetlen kívánság a szerelmén. Amikor Péter felébredt, Verát kibőgött szemmel, és vörös arccal találta maga mellett.

Vera haja születésétől fogva lángvörös volt, olyan, mint a narancs héja, vagy a sárgarépa. Arca viszont, szemben a vörösökével általában, egyáltalán nem volt szeplős, hanem márványsima. Igaz, lebarnulni sose tudott, ha napra ment, egy-két óra múlva lilás-

Üldözött vagyok.
Valaki figyel.
Van, hogy lehunyom a szemem, és a szemhéjamat bámulom. Őt látom ott, a hatalmas, sötét alakot, ahogy rezzenéstelenül áll, és figyel.

Két napra rá újabb elgondolkodtató dolog történt.
Megint egyedül voltam otthon, mert az egyetemen elmaradtak a délelőtti előadások. A tévét bámultam, és közben Péterre gondoltam. Arra lettem figyelmes, hogy épp Svédországról beszélnek, és persze Stockhol

Géza bácsi az előszobában, a csupasz, hideg kövön feküdt és nyöszörgött. Nem lehetett tudni, eszénél van-e, hogy tudja-e, hogy megérkeztünk. Péter kétségbe esetten kiabálva rogyott le mellé, és szólítgatta, apa, apa, pofozta az arcát, hallgatta a mellkasá

Péter mérnök és huszonnyolc éves. Már két éve a szerelmem. Együtt élünk. De nem csak együtt élünk, hanem együtt lélegzünk, együtt érzünk, szerintem a szívünk is egyszerre dobban. Meggyőződésem, hogy ő a lelki társam, aki mellém rendeltetett, ahogyan én is

Edit négy éve élt egyedül. Amióta az édesanyja meghalt, olyan magányosan lézengett a belvárosi, nagy lakásban, mint egy szellem.
Esténként sírt, mert nem bírta a magányt. Vannak emberek, akik jól elvannak egyedül, tesznek, vesznek, elszórakoztatják maguk

Szabadi Kata vagyok, tizennégy éves, nyolcadikos tanuló. Amikor még kicsi voltam, történt velem egy csoda, amit azóta se tudok megmagyarázni. Bárhol, bárkinek elmesélem, mindig megbánom, mert az illető tettetett csodálkozással, kissé zavartan mosolyog, és

Mindig orvos szerettem volna lenni. Kislánykoromban elcsentem apám fehér ingét, és piros fonallal keresztet hímeztem rá. A térdemig ért, éppen jó volt orvosi köpenynek. Ha rajtam múlt volna, sose veszem le.