Huszonegy éves voltam, amikor egy kávézóban ülve, a könyvembe mélyülve az a lélegzetelállító dolog történt velem. Felnéztem a jegyzeteimből, és épp akkor nyílt a kávézó ajtaja.
Máskor is nyílt, mert sokan jöttek-mentek, de erre akkor figyelmes lettem, talán mert már untam az anatómiát, és néztem, vajon ki lép be. Egy fekete kabátos, fekete sapkás férfi állt az ajtóban, és végigpásztázta a helyiséget. Hatalmasat dobbant a szívem. Nem tudtam levenni róla a szemem. Pedig nem volt se szép, se kedves, se ismerős. Az arca szürke volt és megtört, a tekintete ijedt, és legalább tizenöt évvel idősebbnek tűnt, mint én. Úgy ültem a széken, mint az egér, akit a kígyó fixíroz. Pedig rám se nézett. De éreztem, hogy történni fog valami. Bejött, és leült egy közeli asztalhoz. Én a könyvembe meredtem, de közben minden idegszálammal rá koncentráltam. Aztán lopva rá is néztem. Ekkor már ő is nézett. Nem is nézett, egyenesen bámult, komoly arccal, mintha ezer éve ismerne. Visszasüllyedtem a könyvbe. De hiába. Odajött. – Tudna tüzet adni? – kérdezte. Odaadtam az öngyújtóm. Nem sietett rágyújtani. – Mit olvas? – Tanulok. – Anatómiát? Kivette a könyvet a kezemből és belelapozott. A cigije eközben ott fityegett a szájában. Most jól megnézhettem. Markáns, kemény arc, egyáltalán nem kedves. Jeges, szúrós, de nagyon szép, kék szemek. Borostás. Magas, zömök alkat, régen sportolhatott. Míg én nézegettem, ő az anatómia könyvemet bújta, és közben egész egyszerűen leült mellém. Meg se kérdezett, hogy szabad-e. A pincértől teát rendelt, és meggyújtotta a cigarettát. Köhögött. – Nem dohányzom, ugyanis – mondta, és először mosolygott. – Akkor? – Be szokott válni. A dohányosok összetartanak. Ha más szöveggel jövök ide, elzavart volna. – Még mindig elzavarhatom – mondtam. – Nem fog. Én is tudtam, hogy nem fogom. De ő honnan tudta? Olyan volt, mintha belelátna a gondolataimba, mintha valami mágus lenne. Átbeszélgettük a fél éjszakát. Elmondta, hogy elvált, hogy van egy tízéves fia, hogy imád vitorlázni és síelni. És utazni. Folyton utazik, mert mindig úgy érzi, meg kell találnia valamit. Vagy valakit. És hogy imád olvasni. Mindent kiolvas, amiben betűk vannak. Még a telefonkönyvet is. Nem nevettem. Nem volt vicces. Elkezdett terhes lenni, úgy éreztem, rám akaszkodott, és soha többé nem tudom lerázni. – Le akar rázni? – kérdezte. Elsápadtam. Gondolatolvasó. Megfogta a kezem. – Ne ijedjen meg, nem látok a fejébe. Csak minden az arcára van írva. – Értem – hümmögtem. De nem nyugodtam meg. – Mit akar tőlem? – kérdeztem úgy éjféltájban. – Semmit. Ismerősnek tűnt. Vagy mégse. Valahogy vonzott. Pedig nem is az esetem. Ez elkápráztatott, és egyben dühített is. Elkápráztatott, mert úgy beszélt, mintha a szívemből szólna, hiszen én is épp ezt gondoltam, amikor belépett. És dühített a pofátlansága, hogy még csak meg sem próbál udvarolni. – Hisz a karmikus találkozásokban? – Nem tudom – mondtam. Nem hittem. – Eddig én se hittem – felelte, mintha hallotta volna a gondolatomat. – De valami magyarázata mégis csak kell, hogy legyen annak, hogy nem tudok megszabadulni magától. Vonz. Vonz az arca, pedig sápadt és fáradt, vonz a teste, pedig semmi különös, vonz a bőre, az illata, vonz, ahogy ül. – Maga se tetszik nekem -vágtam vissza. – Különben is az apám lehetne. – Negyvenkettő vagyok. – Hát mondom! Én meg huszonegy. – A kornak nincs jelentősége. – De van. – Azért hiszi, mert még gyerek. Ha zavarom, elmegyek. Sose lát többet. Ígérem. Ekkor történt, hogy felborítottam a poharam. Az egész kóla az ölembe ömlött jégkockástól, citromkarikástól. – Ez mit jelent? – nevetett. – Hogy maradjak? Maradt. Aztán együtt mentünk haza. Őhozzá haza. Nála aludtam. Magától értetődő volt, hogy szeretkezünk. Olyan volt, mintha addig soha mással nem szeretkeztem volna, csakis vele, mégis csodás, újszerű élmény. Nem tudtam betelni az érintésével. Amikor már aludt, a hátára tapadtam, az orrom a lapockái közé fúrtam, hogy egész éjjel érezzem az illatát.