Volt egyszer egy kisfiú. Miskolc összes óvodáját megjárta, de egyikben sem maradhatott tovább két-három hétnél. – Nem tud a többiekkel játszani, nem tartja be a szabályokat, és dührohamai vannak – tárták szét sajnálkozva karjukat az óvónők. Az édesanyja n
A fiú, nevezzük Gergőnek, ma huszonöt éves lehet. Amikor utoljára találkoztam vele, úgy tizenhat volt. Édesanyja valódi otthont teremtett az ő, és a hozzá hasonlók számára. Megalapította a Miskolci Autista Alapítvány Családi Otthonát. Amikor ott jártam, rengeteg gyerek volt várólistán az ország minden részéről, nagyon szerették volna a szüleik, hogy bekerülhessenek oda. Ám akkoriban hiába reménykedtek, mert azok a fiatalok, akik az otthont megtöltötték, soha nem mehetnek haza. Akár életük végéig is ott maradnak majd.
Talán egy másik világban élnek
Akkoriban sok időt töltöttem az otthonban, mint újságíró, így módomban állt megfigyelni ezeket a fiatalokat. És bár az autizmus gyakran társul más elme- és idegbetegségekkel, a tiszta autistákat figyelve az volt az érzésem, hogy ők nem betegek, hanem mások. Bezárkóztak egy saját világba, ahol azonban épp olyan jól eligazodnak, mint mi, „normálisok”, ebben a külső világban. Ugyanakkor nem voltam biztos abban, hogy nem épp ők figyelnek meg engem, anélkül, hogy akár rám néznének, beszédbe elegyednének velem, és nem ők teszik-e fel maguknak a kérdést: vajon milyen „agybetegsége” lehet ennek a nőnek, hogy így viselkedik. Arra gondoltam, hogy miért ne lehetne fura magatartásuk oka az, hogy képesek egy másik dimenzióval érintkezni. Talán azért tűnik úgy nekünk, „normálisoknak”, hogy nem elég szociálisak, nem kelti fel érdeklődésüket a kinti világ, mert egy sokkal iz-galmasabb, sokkal színesebb világot szemlélnek éppen, amit mi nem láthatunk. Ez persze csak az én feltételezésem, képzeletem játéka volt.
Az esőember
Talán emlékeztek még Dustin Hoffmann nagy szerepére, a Rain Main-re. Egy jó képességű autistát alakított, a szakemberek szerint tökéletesen. Sajnos a valóság szomorúbb: az autisták többsége értelmi fogyatékos is. A huszonöt éves Gábor azonban tényleg hasonlított az Esőemberhez: tanár nélkül tanult meg németül, angolul és svédül, ze-nél a szintetizátoron, könyvelési programokat ír a számítógépen, és – ami nem jellemző a társaira – imád beszélgetni. Ha éppen nem diagnosztizálták volna autistának, azt is mondhatnánk rá, zseni. És aki ugyebár zseni, az másképp reagál a külvilágra, nincs ideje, értekezése megnézni a tévében az idétlen sorozatokat, sztárműsorokat, nem fecseg politikáról, aktuális bűncselekményekről, időjárásról, hanem befelé figyel. Mert egy zseni tudja: mindaz, ami a mi számunkra szórakoztató, jópofa időtöltés, az csupán ócska üveg-gyöngy, felesleges. Nem az a lényeg. A lényeg egész máshol található. Próbálják megtalálni meditáló buddhisták, filozófusok gondolatait tanulmányozó gondolkodók, művészetekért rajongó széplelkűek. Miért ne lehetne, hogy az autistának „becézett” emberek is tudnak valamit a lényegről, miért ne lehetne, hogy kapcsolatban állnak valamivel, ami igazán fontos, és minden érzelmüket, gondolatukat kitölti az a világ. Az a világ a mi számunkra láthatatlan, mert elvonja a figyelmünket minden más lényegtelen, mert képtelenek vagyunk igazán figyelni. Gábor akkoriban nem érezte túl jól magát, túl erős nyugtatókat kapott. Mert szenvedett. Egyszer nem bírta tovább, megszökött az Otthonból. Két napig egyetlen fillér nélkül járta az országot. Kérdeztem, miért tette, mire azt mondta: – Suicid késztetésem volt. Véget akartam vetni az életemnek, még mielőtt teljesen megőrülök. – Megmutassam a szobámat? – kérdezte váratlanul. Aztán megfogta a kezem, úgy vezetett.
Csak egy ölelés
Gábor tudta magáról, hogy autista, tudta, mik a kilátásai, felfogta, hogy önnön korlátai közül soha nem szabadulhat. De örült az élet adományainak: a tudományoknak, a zenének, az ételek ízének, a lányok mosolyának, egy puszinak. Reggelente végigjárta a szobákat, és minden lányt megölelt. És minden lányt másképp. Volt akit jobbról, volt akit balról, akadt, akinek puszit adott, és volt, akinek kezet csókolt. Saját szabályai szerint. Mélységesen megbántódott, ha valaki nem engedte, hogy köszöntse. Olyankor kiborult.
Enni jó
Az otthon nappali terme délelőttönként műhellyé változott: a fiatalok a nagy asztal körül kézműveskedtek. Hiába léptem közéjük, hiába köszöntem, rám se néztek. Nem tudtam közelebb férkőzni hozzájuk, hiába próbáltam mosolyogni, barátságosan viselkedni, nem vettek tudomást rólam. Aztán egyszercsak felcsillant a szemük: kész az ebéd! Az autisták valahogy mind szeretnek enni – magyarázta a gondozó. – Általában fejlett az ízérzékük. Persze az étkezés sem ment gond nélkül, mindannyian a saját törvényeik szerint válogattak: Gyuri kizárólag a rózsaszín finomságokat volt hajlandó megenni, Feri pedig csak a zöld színű ételeket. Gábor félretolta a tányért, ha zöldség volt ebédre, ám ez még mindig jobb volt, mintha összetörte volna. Bandi azonnal földhöz vágta a kiürült porcelán tányért, a műanyagot viszont, amit attól fogva kapott, soha. Az otthonhoz hatalmas megművelni való földterület is tartozott, a fiatalok tavasztól őszig kertészkedtek: zöldségeket, gyümölcsöt termeltek. Nagy részét eladták, a többit pedig felhasználták a konyhában. Ha beköszöntött az ősz, különleges szőttesek nőttek ki a szövőszékekből, de el lehetett adni a sok szép kosarat, adventi koszorút is, amit csináltak.
Valaki sír
Akkoriban a városi autista iskolába is ellátogattam. Három tanulócso-portban hat-hat gyerek tanult. Hatan hatfélét. Ki a toalett használatát, ki az öltözködés csínját-bínját gyakorolta. Volt gyerek, aki bár képtelen volt elszámolni tízig, mégis úgy igazodik el a Naprendszer bolygói között, mintha már járt volna ott. Az egyik pedagógussal is elbeszélgettem, aki azt mondta, nem helytálló az a hasonlat, hogy az autisták mintha üvegbúra alatt élnének. Igenis kell nekik a simogatás, az érintés. Mély érzelmek dúlnak bennük. Egy tizenhat éves lány például képtelen enni, még rágni sem hajlandó, etetni kell. Minden iránt közömbös. Nem beszél. Mégis, ami-kor a karácsonyi dalokat tanulták, egyszer csak sírva fakadt. A Pász-torok, pásztorok dallamát zokogta olyan szívet tépőn, hogy vele sírtak a többiek is. Ki tudja, mi indította meg ennyire: egy emlék, vagy a testvérei utáni vágy? Forrás, ajánlott oldalak: www.pszichiatria24x7.hu www.autizmus.gportal.hu www.webbeteg.hu www.autizmus.lap.hu www.esoember.hu