Sokan a buddhizmushoz társítják, holott a legtöbb vallásban megjelenik a reinkarnáció és a karma fogalma. Manapság pedig minden eddiginél több kutatási eredmény áll a rendelkezésünkre, amelyek a halál utáni létezést hivatottak bizonyítani.
Stephen Knapp Karma és reinkarnáció című művében sorra veszi, milyen sok nép és kultúra ismerte el az újjászületés lehetőségét, és India ősi tanításain, az ún. védikus szövegeken keresztül vezeti le, hogy a reinkarnáció nem pusztán teória, hanem egy mindenki számára megismerhető valóság.
Szerte a világon
A buddhizmus szent írásai, a védikus szövegek képviselik a reinkarnáció legkorábbi és legteljesebb forrását, de gyakorlatilag a bolygó bármely pontján felfedezhetjük a nyomait a vallásos szokásokban, leírásokban. Az ókori egyiptomiak teljességgel elfogadták a reinkarnáció elképzelését, és továbbadták azt a görögöknek, rómaiaknak. Találunk utalásokat az újjászületés tanára a gall druidák, az afrikai zuluk, a grönlandi eszkimók, az észak-amerikai indiánok eszmerendszerében éppúgy, mint a héber kabbalista hagyományban vagy a kereszténységben – és a felsorolást még oldalakon keresztül lehetne folytatni…
Körforgásban
A reinkarnációra India védikus szövegei a szamszára szóval utalnak. Ez a szanszkrit kifejezés azt jelenti, hogy az ember számtalan életen át az ismétlődő születések és halálok körforgásához van kötve, az egyéni vágyai és múltbéli tettei szerint vándorol a különböző testeken át. Ha a vágyait az anyag mozgatja, akkor fizikai testre van szüksége, mert csak így teljesítheti be anyagi sóvárgásait.
A keleti hagyományokban úgy vélik, hogy minden életforma vagy faj lélekkel rendelkezik, és ez az entitás ölt testet újra és újra. Mire egy lény „leszületik” a Földre, a lélek addigra már egy sor életet leélhetett, hogy a létezés és a tudat különböző szintjeit megtapasztalja. E hagyomány szerint egy entitás valójában az ásványvilágba is beléphet, hogy onnan haladjon végig az élet különböző formáin és szintjein, fokozatosan fejlődve és lépve magasabb szintre, rovar-, majd állattestekben megszületve, míg végül emberi alakot ölthet.
A végzet, amit választunk
Az egyén csak az emberi faj tagjaként döntheti el, hogy milyen tudatszintet kíván kialakítani. Ezt a tudatszintet azok a cselekedetek és gondolkozási minták határozzák meg, amelyek a legerősebben vonzzák. Ezért aztán vissza is csúszhat a reinkarnációs ranglétrán, ha a tudatát túlságosan az állati ösztönök befolyásolják. A tettek visszahatnak ránk, jelen életünk cselekedetei határozzák meg, hogy a következő leszületéskor milyen sorsot érdemlünk meg. Ez a karma, a visszacsatolás elve, ami az embert az ismétlődő születések körforgásában tartja.
A tudomány szerint
A halál utáni létezés lehetőségét sokan, sokféle megközelítésben vizsgálták már, és kutatják ma is. A bizonyítékok többsége a tudomány számára megkérdőjelezhető, de ki nem zárható. A halálközeli élményt átélt emberek beszámolói feltűnő hasonlóságot mutatnak, ám őket végül visszahozzák a túloldalról. Na de hogyan lehet vizsgálni a reinkarnációt?
Dr. Brian L. Weiss pszichiáter, a Yale Egyetem elismert professzora hipnózisban lévő alanyokon tanulmányozta ennek lehetőségét. Kezelt például egy nőt, aki súlyos fóbiákkal fordult hozzá. Hipnózisban abba az időbe vitte vissza páciensét, amikor a tünetek megjelentek. Transzállapotban a nő egy korábbi életéből származó jelenetet kezdett leírni, melyet Kr. e. 1863-ban, Egyiptomban élt át. Ennek az életnek az vetett véget, hogy jött az árvíz, és ő vízbe fúlt. Miután felidézte az emlékeket, a vízbefúlásra irányuló fóbiája jelentősen enyhült. Ezután több életét is felderítették, a folyamatról a pszichiáter könyvet is írt.
Dr. Frederick Lenz azon kutatók közé tartozott, akik olyan eseteket tártak fel, amikor felnőttek spontán és természetes módon emlékeznek vissza előző életeikre. Kutatásaiban az a megdöbbentő, hogy olyan személyek számoltak be neki korábbi leszületéseikről, akik sem vallásukban, sem etnikumukban, világnézetükben vagy társadalmi státuszukban nem mutattak hasonlóságot – csak egy volt közös bennük, az, hogy emlékeztek az előző életeikre.
A gyerekek beszámolói
Dr. Ian Stevenson, a Virginiai Egyetem professzora több mint harminc éven át járta a világot, és eközben több olyan gyerek esetét tanulmányozta, akik visszaemlékeztek az előző életeikre, és igazolható részletekről számoltak be. A gyerekeknek jellemzően két- és négyéves koruk között kerülnek felszínre az emlékeik, és ekkor kezdenek el mesélni előző életeikről. Olyan helyszíneket, személyeket említenek, akiket a családtagjaik nem ismernek, nem tudnak hova tenni. Olykor haláluk körülményeiről is mesélnek, és nem ritkán az derül ki, hogy előző életüknek drámai hirtelenséggel, korán lett vége, ezért hamar bekövetkezett az újjászületés is. A gyerek ilyenkor, a jelenlegi családtagok legnagyobb megdöbbenésére, néha egyenesen ragaszkodik ahhoz, hogy neki nem ez az igazi családja, vagy hogy mások a szülei…
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
