A klinikai halált, vagy életveszélyes helyzeteket átélt emberek beszámolóiban nagyfokú hasonlóság tapasztalható!
A műtőasztalon fekvő test felett orvosok hajolnak össze. Az idős asszony hosszú percek óta a klinikai halál állapotában van, nincs légzése, szívverése, az agyban sem mérhető elektromos tevékenység. Halott. Az orvosok az életéért küzdenek.
Az újraélesztés sikerült. Az asszony már a kórtermi ágyon mesél a kezelőorvosának. Istenről, a fényről, régen meghalt rokonairól, akikkel rövid halála alatt találkozott, de a doktor döbbenete csak akkor kezdődik, amikor a beteg részletekbe menő pontossággal leírja az újraélesztés körülményeit, a műszereket, sőt azokat az eseményeket is, amik a klinikai halál ideje alatt a nővérszobában történtek.
Az asszony a műtéti szívleállást megelőzően eszméletlen állapotban került a kórházba és csak az újraélesztést követően tért magához.
– Hát kiszálltam a testemből doktor úr – mondja mosolyogva a kérdésre a néni – A mennyországba indultam és előtte körülnéztem.
Ilyen, és ehhez hasonló esetek tucatjával fordulnak elő a nagyobb kórházakban, de legtöbbjük jelentőségére nem derül fény, mert vagy az élményt átélt beteg restell beszélni róla, vagy az őket meghallgatók nem veszik ezeket komolyan.
Ezeket az élményeket R. A. Moody amerikai pszichológus kutatásai óta halálközeli élményeknek nevezzük. Moody annakidején arra figyelt fel, hogy a klinikai halált, vagy életveszélyes helyzeteket átélt emberek beszámolóiban nagyfokú hasonlóság tapasztalható. Az ezt követő kiterjedt vizsgálatok megerősítették a felfedezést. A halálközeli élmény az átélők között, – korra, fajra, vallásra való tekintet nélkül – szinte ugyanaz.
A haldokló először azzal a döbbenetes érzéssel találkozik, hogy a testén kívül találja magát. Saját fizikai testét felülről és távolról látja, olyan idegenszerűen, hogy sok esetben meg sem ismeri. Ezt az élményt megelőzheti egy sötét alagúton való átkelés, átsuhanás érzete. A testen kívüli élményt átélők felfedezik, hogy ők látnak, de őket nem látják, valamint azt, hogy új „testük” akadálytalanul hatol át a tárgyakon és a falakon. Ebben az állapotban általában az őket körülvevő emberek gondolatait is tisztán észlelik.
Ezt követően, mintha egy egybehangzóan leírt álomvilágba lépnének át. Itt elhunyt ismerőseikkel, rokonaikkal találkozhatnak, akik segítőkészen sietnek elébük, majd egy sosem látott erősségű, de mégsem vakító fényt látnak, amit gyakran a tökéletes szeretet állapotaként írnak le. Az élménynek ebben a fázisában legtöbbször visszatekintést kapnak az életükre, oly mód, mintha abban minden pillanat egyszerre történne, s így cselekedeteiket összefüggéseikben, következményeikkel együtt látják. Aztán elérkeznek egy határhoz, ahonnan ez alkalommal vissza kell fordulniuk, vissza kell térniük az életbe. A visszatérés általában megrázó, a betegek számára a fájdalmak, a nehézségek és nyűgök visszatértét is jelenti.
A halálközeli élményt átélt emberekben az esetek túlnyomó többségében megszűnik a halálfélelem, ugyanakkor felfokozódik az élet tisztelete. Türelmesebbé, megértőbbé, szinte más emberekké válnak, és ez a változás olyan mérvű is lehet, hogy az a beteg családjában sokszor beilleszkedési problémákat jelent. Az itt leírtak általánosan jellemzőnek tekinthetők a klinikai halálból visszatértek beszámolói alapján, illetve ennek lényeges elemeire bukkanhatunk azoknál is, akik a halál közelébe csupán egy életveszélyes helyzet, például egy szerencsésen végződött zuhanás kapcsán kerültek.
De hát mit is jelent mindez? Bizonyítja-e a vallások és a médiumok által leírt szellemvilág vagy túlvilág létét? Mi az, ami ebből megközelíthető a tudomány számára és mi az, ami ebből igazán fontos nekünk, embereknek?
Hogy a válaszadást, vagy legalábbis annak kísérletét az elején kezdjem, a túlvilág, illetve a halál utáni lét bizonyítása a szó tudományos értelmében képtelenség. Hozzáteszem, – a cáfolata éppúgy. Akik ugyanis ezekről az élményekről beszámolnak, azok élő emberek. A végérvényes, az (igazi) halál ugyanis a test visszavonhatatlan pusztulását is jelenti. Akinek pedig nincs teste, nincs szája, az nem beszél.
És ha a éppen a médiumok azok, akiken keresztül megszólal a szellemvilág? Nos, bizonyítékként sajnos ez sem használható az akadémiák előtt. A parapszichológiai kutatások a múlt század közepén ugyanis a médiumi jelenségek megfigyelésével kezdődtek, de hamar rájöttek arra, hogy a túlvilági információk eredete éppúgy magyarázható az élő emberek telepatikus, vagy jövőérzékelési képességeivel, mint a szellemjárást kísérő zajok és mozgások is magyarázhatók a tárgymozgatás (pszichokinézis) megfigyelt emberi képességével.
Más kérdés persze, hogy a két magyarázat nem zárja ki egymást, hiszen elképzelhető, hogy a test halálával éppen az a tudati rész él tovább belőlünk, ami az élő emberben például a telepátiáért és más pszi képességekért felelős.
De lássuk most, hogy milyen magyarázatok születtek eddig a halálközeli élmények mibenlétére. Legelőször is az agyban beálló kémiai változásokra szokás gyanakodni, itt szóba jöhet az oxigénhiány, a széndioxid feldúsulása, a krízishelyzetekben, illetve a műtétek alatt adagolt gyógyszerek hatása, az endorfinhoz hasonló különböző fájdalomcsillapító anyagok felszabadulása a szervezetben és még folytathatnánk hosszan tovább.
A gyógyszerhatás hipotézisét erősíteni látszik az, hogy bizonyos kábítószerek a halálközeli élmények egyes elemeit kiváltják, ugyanakkor az erős gyógyszerhatás alatt álló betegek klinikai halála közben többnyire nem, vagy csak részleteiben jelenik meg a tipikus élmény. Vegyük észre azonban, hogy ezek a teóriák nemigen alkalmazhatóak azokban az esetekben, ahol a klinikai halál állapota nem áll be, de az élmény kialakul, például olyankor, amikor valaki egy szikláról lezuhanva végül egy bokron fennakad.
Moody szerint a halálközeli élmény tovább definiálható oly módon, hogy az azt átélő illető olyan helyzetbe került, ahol nagyon könnyen meghalhatott volna, de végül is ez nem történt meg vele. Esetenként az is elég lehet az élmény kialakulásához, ha valaki csupán azt hiszi, hogy a következő pillanatokban meg fog halni. Hogy ezek a körülmények hogyan összegezhetők egységként, arról a cikk következő részében olvashatunk.
Paulinyi Tamás író, pszi-kutató szintezis.info.hu