Akkoriban egy jósnőnél jártam.
Biztosított róla, hogy minden rendben lesz, a munkám jövedelmező, az egészségem kielégítő, a szerelmem velem marad…
Itt egy pillanatra megtorpant, és bámult a kártyájába. – Baj van? – kérdeztem rémülten. – Nem, nem igazán – felelte – csak történik majd valami, egy másik szerelmi vonal indázza át a tiéteket, de ez csak lelki dolog, nem is komoly, inkább csak egy sóhaj, egy fuvallat… Nem mondott többet, hiába kértem. Szörnyen kíváncsi voltam. Árgus szemmel figyeltem a kedvesem minden mozdulatát, hogy hova megy, kire néz, mit beszél… De nem találtam semmi furcsát. Ma már tudom, mire gondolt. Elmesélek egy történetet. Nyár eleje volt, kézen fogva mentünk ki az üzletből, pedig akkortájt nemigen jártunk már kézen fogva. Valahogy felesleges volt megfogni egymás kezét. Gyakran van így az ember, ha mindig ott van a közelében egy kéz, amit akkor fog meg, amikor csak akar. Szóval, ki tudja hogyan és miért, valahogy összeért a kezünk, s ha már összeért, hát úgy is maradt, talán az ő ujjai nyíltak szét először, épp csak annyira, hogy közé furakodhassanak az én ujjaim, de az is lehet, hogy én nyúltam felé. Nem szóltunk egymáshoz, de mosolyogtunk, nem is annyira a szánkkal, inkább csak a szemünk sarkából – szemvillanásból is értettük egymást. Szóval kiléptünk a közértből, kéz a kézben, vagyis az én jobb kezem szétnyílt ujjai közt az ő bal keze hosszú, szögletes végű, gyönyörű férfiujjai, csak úgy lógva, mint a tehéntőgy (sose fogja meg rendesen a kezem, én meg szorongatom az övét, hogy érezni akarom, itt van, szeret), a jobb kezében pedig a bevásárlószatyor, benne harminc deka paprikás szalámi. Az a bizonyos. Ez a paprikás szalámi volt kézfogásunk, hunyorgásunk és mosolyunk okának kiváltója. Álltunk a felvágottas pultnál, ő meg én. Ő a szalonnákat bámulta, szája lebiggyedt, mint mindig, szeme összeszűkült, mert nem látta jól a kis táblák apró betűit, én meg a pulykasonkát fikszíroztam, a csirkemellet aszpikban, na jó, néha lopva a disznósajtra is rásandítottam, hogy ő meg ne lássa (örökké fogyózunk.) A pultos hölgy megkérdezte, mit adhat. Nincs ebben semmi különös, mindig ezt kérdezik: mit adhatok? Zavaromban számba kaptam az ujjam (pedig jócskán elmúltam négyéves), mert mindig zavarban vagyok, ha őelőtte döntenem kell, méghozzá helyette, vagyis nélküle, és nem volt időm megkérdezni, ő mit venne az útra, az Adriáig, ami elállna hat órán át a kocsiban, negyven fokban. – Füstölt szalonnát. Ezt mondta volna. Na, ezért nem kérdeztem. – Nem is tudom – néztem a pultos hölgyre, – segítsen, kérem, mi a legfrissebb, ami eláll hat-nyolc órán át, zsömle közé dugva, negyven fokban, a kocsiban. – Hová utaznak? – kérdezte, és kékebb lett a szeme.
Fura látni egy lenyalt hajú, elhízott pultos hölgyet, ahogy az utazás szót hallva kékebb lesz a szeme, és mosoly fut a szájára, az orra kicsit piszébb lesz, a foga is milyen helyes, csupa kis fehér gyöngy, nem is lehet öreg, tán még harminc sincs, ha kicsit lefogyna, még csinos is lehetne. A tengerhez – mondtam. – Szendvicsbe kellene. – A tengerhez! – lehunyta a szemét és sóhajtott. – Jaj, a tenger! Melyik tenger? – Az Adria. – Az Adria! – és megint sóhajtott. Láttuk, ahogy óvatosan a sötétkék vízbe ereszkedik, hullámok csapkodják a mellét, az arcát, lelát egészen a fenékig, a moszatos sziklákig, a fekete kagylókig, óvatosan lép, nehogy megsértse a lábát, most picit hanyatt dől, elengedi a testét, lesz, ami lesz, és hanyatt fekszik a vízen. Lebeg. – Paprikás szalámit vigyenek. Az a legjobb. – 30 dekát kérünk. – Szeletben? – Szeletben. – Szeletel és mosolyog. – Mondja meg a férjének, ha legközelebb jön, ne nézzen rám ilyen morcosan. Ahányszor csak jön, mindig úgy néz, hogy megijedek tőle. Nézek rá, borostás állára, mintha most látnám először. A nő is őt nézi. Ezek szerint megjegyezte. Felismeri. Incselkedik vele a jelenlétemben. Még jó, hogy csúnya és kövér. – Ne nézz ilyen morcosan – mondom, és megdörzsölöm az orrát. Nekem szabad, az enyém. Mosolyog egy picit. Nevet. Na, nem hahotázik, de mintha derülne egy kicsit. Szörnyű, hogy folyton ilyen szigorú a szeme. Legörbül a szája. Reggeltől estig azon vagyok, hogy megnevettessem. Ha nincs jobb ötletem, a mutatóujjammal lyukat fúrok az arcán a gödörbe, ami csak akkor gödör, ha nevet. Szépen megtanulta, hogy ilyenkor nevetnie kell, de legalább mosolyogni, vagy vicsorogni, hogy a gödör megjelenjen. Egyfolytában nevettetni akarom. Pedig épp azért szerettem bele, mert ilyen morcos. Soha nem voltam a tengeren – sóhajtja a nő. A pultra teszi a becsomagolt, vonalkódozott paprikás szalámit. – Kicsit több lett, nem baj? – Nem baj – morogja ő, és próbál hozzá mosolyogni. A nő is mosolyog. Most itt állnak az orrom előtt, ő, meg ez a nő, és bűbájosan mosolyognak egymásra. Én is mosolygok. Csak úgy, bele a párizsikba. – Ígérjenek meg valamit. Ugorjanak bele egyet helyettem is. – Beleugrunk – mondom, és a paprikás szalámit a bevásárló kocsiba dobom. – Beleugrunk – mondja ő. Még integet is. A paprikás szalámit vajazott zsemlék közé adagoltam. Mind elfogyott az úton. Jó volt. Nem büdösödött, nem olvadt, nem barnult. A tenger sötétkék volt, a lábunk alatt láttuk a köveket, a moszatokat, a kagylókat, aztán hanyatt dőltünk, a hatalmas víz óvatosan a hátunk alá került és felemelt. Szétnyitottam az ujjaim, igaz, mindenem szétnyitottam, a lábam, a lelkem, a szám, még a hajam is szétterülve lebegett. Az ő hosszú, szögletes végű férfiujjai bekúsztak az én ujjaim közé. Kézen fogva lebegtünk, súly és gondolat nélkül. Hosszú, hosszú percekig. – Ma ugrottam egyet helyette – mondta, és magához szorított. Szörnyen kék ám a szeme, ha az arcába süt a nap, alulról meg a tenger deríti. Sós ízű a nyaka. Nekem eszembe se jutott ugrani. Belemarkoltam a karjába. Mert szeretem érezni, hogy van. Ilyenkor megmarkolom. – Tudod, hogy kiről beszélek? – kérdezte. Mindig tudom, hogy kiről beszél, de néha úgy teszek, mintha nem tudnám. Ilyenkor titokban nyomozok. Ahogy dühöng, ahogy magyaráz, sok mindent elárul. Még jó, hogy az a nő a közértben kövér, és formátlan. – Tudom – mondtam és megcsókoltam. – Én is ugrottam helyette. Ez persze nem volt igaz. A jósnő jutott eszembe. A másik szerelmi vonal, ami egy kicsit átindázza majd a miénket, egy lelki dolog, egy semmiség, nem is komoly, inkább csak egy sóhaj, egy fuvallat…