Mariskának zsongott a feje, égett az arca, miközben a férfit a nyári konyhába, a vízcsaphoz vezette. Az meg folyton beszélt hozzá, és eközben olyan, de olyan szépen nézett rá, hogy abba bele kellett szédülni.
Azt ecsetelte, hogy épp olyan forróság van, mint négy évvel ezelőtt, amikor először járt erre, de akkoriban még nem volt itt ilyen forgalom, ő is csak turistaként tévedt ide. Most viszont dolgozni jött, mérnököt hívtak a szomszédos fürdővárosba, mert elromlott a klóradagoló szerkezet, és a helyi szerelő nem mer hozzányúlni. Aztán faggatózni kezdett, hogy mit lehet csinálni egy ilyen kis porfészekben, miért nem megy a kisasszony is a fürdőhelyre, ahol esténként dzsessz-zenekar játszik, és finom szarvast főznek a kétszintes, átriumos étteremben barna mártással, és ő igazán szívesen magával vinné a Mariskát, van még hely a kocsiban, meg ilyesmiket. Amikor készen volt, és szárazra törölte a kezét, megsimogatta Mariska kese haját, és azt mondta, ilyen rézfényű selyemzuhatagot ő még sohasem látott, bezzeg a mai nők mind festetik a hajukat meg melíroztatják. Aztán kifelé vette az irányt, de a kapuban még megállt, megérintett egy vasrózsát, szép kapu, mondta, és megígérte Mariskának, hogy ha újra erre jár, meglátogatja, és hoz neki fényképeket az élményfürdőről, hátha attól végre kedvet kap a Mariska, hogy odautazzon. És akkor történt az, aminek nem szabadott volna megtörténnie. Kovács Péter lehajolt, kezébe vette Mariska kezét, és finoman, éppen csak, mint egy lehelet, megcsókolta. Mariska megszédült. Égette ez a csók. Még sok nappal később is ott érezte a bőrén. Aztán ahogy múltak a hetek, hónapok, egyre több helyen érezte a férfi szája nyomát: az arcán, a száján, a homlokán, a haján, a nyakán. Ha nem nevelték volna olyan szemérmessé, tán még más részeire is odaképzelte volna a naplementét bámulva, ott a kertkapuban. Mariska, ha lehet, mostantól még több időt töltött a vasrácsba kapaszkodva. A férfit várta, a Kovács Pétert. Megígérte, hogy visszatér. És a Kovács Péter betartja a szavát, ez egészen biztos. Meg lehet látni azt az ember arcán, hogy csak igérget a levegőbe, vagy komolyan beszél. Ennek a Kovács Péternek olyan tisztán ragyogott a szeme, olyan szépen ívelt a szája, hogy csak igazat szólhat vele. Mariska tehát lecövekelt a kapuban, legszívesebben el sem mozdult volna onnan, mert hogy is venné ki magát, ha épp nem állna ott, amikor Kovács Péter autójával lefékez a ház előtt. Még azt hinné, hogy alkalmatlan, hogy nem várja senki, hogy csak zavarna, és tovább menne. Megint tél lett, aztán nyár, és újra tél, és ez így ment, megállás nélkül. Volt már a Mariska vagy huszonnyolc, amikor újra megállt egy autó a kapu előtt. A Jani volt az, ki se szállt, csak az ablakon kiabálta ki a Mariskának, hogy viszlát a fürdővárosban, a Zsanettel odaköltöztek, majd írnak, ha kész a ház, és egyszer elviszik a Mariskát látogatóba. Zsanett csókot is dobott mellőle és furán röhögött hozzá. A Jani a nő combjára csapott, hogy ne szemétkedj, hagyd békén. Mariska fél kezével elengedte a vaskaput, és sokáig integetett utánuk. Aztán megint évekig nem történt semmi. Csak az autók sokasodtak az úton, egyre csillogóbbak lettek, egyre hangtalanabbul, egyre gyorsabban suhantak. De nem állt meg egyik se.Mariska egyszer meghallotta, hogy a szomszéd Teri néni Strázsás Marisnak nevezi a háta mögött, mert hogy folyton ott őrködik a kapuban. Az öreg Maris ezentúl minden este hatóra tájban kijött, és partvissal bekergette a Mariskát. A középső Maris eleinte még futott utána, hogy hagyja anyám, bejön az szép szóval is, de hiába. Ahogy múltak az évek, egyre ingerültebben csapkodott mögötte az öreg Maris a partvissal, végül olyan is volt, hogy véresre verte a lábát. Napközben is, ha meglátta, hogy Mariska a kapuban van, képes volt a hajánál fogva becibálni, és közben szidni, csípni, hogy te falu szégyene, te kapuőr, te bolond nő. Persze, mert a nagyanyja nem tudta, hogy Mariska a Kovács Pétert várja. Nem tudta, hogy nem csak dísznek áll ott, fontos oka van rá, naná, nem őrült meg teljesen. Nem tudta, hogy a Kovács Péter egy szép napon lefékez a házuk előtt, nagy csokor virág lesz a kezében, és mosolyog, épp olyan szépen mosolyog, mint amikor először találkoztak. Nem tudta, hogy a Kovács Péter utoljára jön majd akkor, belép a kapun, nem riad meg semmitől, még az öreg Maristól sem, egy picit meghajol majd és bemutatkozik, kiejti a gyönyörű nevét a gyönyörű száján, aztán azt mondja: – Mariskáért jöttem. Elviszem innen, ő az én szerelmem, ő lesz a feleségem. Honnan is tudhatta volna az öreg Maris, hogy Kovács Péter ekkor karjába veszi a Mariskát, és úgy viszi át a kapun, hogy ne is érintse a lába a földet. Le sem teszi, csak majd a szép fehér autójába ülteti be, addig nem ereszti, öleli, szorítja, vissza ne lopja tőle a gonosz vén boszorka. És akkor majd gázt ad a Kovács Péter, a nagy autó felbődül és száguld, száguld, meg sem áll a végtelenig. A végtelenben várja őket az élet. Dehogy tudja ezt az öreg Maris. Honnan is tudhatná. Mariska pedig nem árulja el neki, nem ám, csak azért se. Hadd higgyen a vénasszony, amit akar. Majd eltátja a száját, ha egyszer megáll a fehér autó, és kiszáll a Kovács Péter, és Mariska eltűnik vele, mint a gomolyfelhő delelőben. Mariska tudta, hogy az a csók igazi volt, ha régen is volt: vagy huszonnégy éve. Egy nap aztán, ki tudja, ősz volt-e vagy tavasz, a legöregebb Maris mesterembereket hozatott. Egy nagydarab magasat, az volt a főnök, meg egy csenevészt, akinek pálinkaszag dőlt a szájából. Az öreg Maris rámordult a Mariskára, hogy szakadjon le a kertkapuról, mert ott most útban van. És a két embert felszólította, hogy kezdhetik. Nagy deszkákat hoztak magukkal a traktoron, azokat most leemelték onnan, és szépen a földre fektették. Aztán egyenként a vasrózsákra illesztették, és jó erősen odadrótozták. Mariska nézte, hogy fogynak a cirádás minták, minden deszkával egyre kevesebb lesz, a rózsák meg, mintha segítségért kiáltanának, utolsó erejükből próbálják elődugni rozsdás szirmaikat a lécek mögül. Végül eltűnt a kapu. S eltűnt az utca is, a patak, az autók sora, eltűntek az évszakok. A remény is elillant, majdnem. De ahogy visszalopódzott a meleg idő, s a deszkák megszikkadtak és összezsugorodtak, kis rések nyíltak közöttük. Ha az ember homlokával nekidőlt a deszkafalnak, és fejét kicsit oldalt fordította, ki tudott kandikálni közülük.