Nyolcéves lehettem, amikor egyszer, egyedül maradva otthon, odalopóztam a bárszekrényhez és kitártam az ajtaját. A kezem reszketett, a térdeim össze akartak csuklani, de nem hátráltam meg. Kihúztam a nyekergő, cirádás fiókot, és kiemeltem anyukám rongyos,
Anyu soha nem jósolt nekem azelőtt, inkább harmadszor is elmesélte a Szépség és a Szörnyet, de a jövőbe nézegetést nem tartotta gyerekhez illő foglalatosságnak. Viszont engedte, hogy játsszak a kártyával, hogy megnézegessem a szép képeket, hogy elidőzzek a Főpapnő csodálatos haján, ruháján. De nem hagyott kettesben a Tarot-val soha. Éppen ezért volt olyan felkavaró, hogy végre teljesen egyedül a kezembe vehettem.
Jaj, csak a Halált ne!
A szívem a torkomban lüktetett, az arcom vérvörös volt, éreztem, hogy ami most történik, az igazi varázslás. Pillanatokon belül megtudom, hogy szeret-e a Kovács Pisti a 3.b-ből, vagy jobb, ha gyászba borulok, mert a mi szerelmünknek végképp befellegzett. Rossz lett volna, ha ez utóbbit mutatja a kártya, de amitől igazán rettegtem, hogy kiderül, mindjárt meghalok. A Halál kártyája úgyis szörnyen morózus volt, semmi kedves vagy szívderítő nem volt a lapon, csak az a szörnyű, csontvázszerű rém, aminek a puszta gondolatától is a hideg futkosott a hátamon. A lehetőségtől, hogy épp az jut a kezembe, megbénított a félelem. Emlékszem, egyszer anyám kihúzta magának a Halált, az arca elfehéredett, én meg kis híján sírva fakadtam, hogy akkor most árvagyerek leszek. De ő megvigasztalt, hogy a lap nem feltétlenül jelent rosszat, akár örülhetünk is neki. – A halállal mindig együtt jár a születés – mondta anya -, ami meghal, annak helyébe mindig új jön, valami más, talán jobb. És azt is mondta még, hogy ne féljek, nem ő fog meghalni, hanem valami dolog inkább, ügy, érzés vagy gondolat, ami az életében most jelen van. Majdnem megnyugodtam, de azért annyira nem, hogy ne rettegtem volna továbbra is halálra váltan attól, hogy kihúzom a Halált. Itt fekszem majd hófehéren a nagy piros szőnyegen, és amikor anyuék hazaérnek, kétségbe esve élesztgetnek majd, mint Hófehérkét, de hiába, hiába. Jaj, jaj, szegény én. – Mi történhetett az egyetlen kislányunkkal? – sírdogálnak majd, és akkor észreveszik a kezemből kihulló rémséges lapot, a Halál kártyáját, bólintanak, és mindent értenek. – Szegény kicsi gyerek – mondják majd, – de hát nincs mit tenni, a Tarot nem hazudik, ha Halál, hát Halál…
Mit keres a Csecsemő a mosogatóban?
A kártyajóslás valahogy nem múlt ki az életemből, hiába lettem egyre nagyobb és okosabb (?), hiába tanultuk az iskolában, hogy csak a kézzelfogható, matematikailag bizonyítható, látható, érzékelhető dolgokban szabad hinni, a többi mind buta babona. Hogy csak egy példát mondjak, a kártya jelezte előre életem legfontosabb eseményét. Ez egyébként cigánykártya volt, és ahogy hánykolódott a szobában, valahogy folyton kiesett belőle az Újszülött lapja. Eleinte nem tulajdonítottam neki jelentőséget, de aztán újra meg újra felbukkant az asztal alól vagy a kanapé párnái közé csúszva, a konyhában, a mosogató mellett csak úgy, magában (máig sem értem, hogy kerülhetett oda). Elkezdtem gondolkodni rajta, mit jelenthet, miért üldöz engem ez a lap. A szinkronicitás elméletéről – hogy az ismétlődő, véletlennek tűnő dolgok nem igazán véletlenek – akkor még nem hallottam, nem tudtam, de éreztem, ráéreztem, hogy ennyi véletlen már nem lehet véletlen. Ez jel.
Mit kell ezen annyit agyalni?
Fogtam az Újszülött kártyát és néztem, néztem, próbáltam kitalálni, mit üzenhet. Mindenre gondoltam, csak egyre nem. Az a lap jelenthet pletykát, hírt, de születést is, valami fontos dolog kezdetét. Azon merengtem hát, milyen fontos dolog születhet az életemben, amiről ilyen nagy buzgalommal akar értesíteni a Sors. Aztán egy nap a sokkal gyakorlatiasabb barátnőmnek is elmondtam az esetet, ő meg csak nevetgélt, hogy ha már ilyen hülye babonás vagyok, akkor húzzam el a fátyolfüggönyt a szemem elől, ne kutatgassak zavaros jelképek után, hanem lássak. – A csecsemő az csecsemő – jelentette ki -, mit kell ezen annyit agyalni? Aztán némi élccel a hangjában megkérdezte: – Mondd, mikor jött meg utoljára? Belesápadtam. Három éve voltunk házasok, és tudomásom szerint mindig szépen védekeztünk. Hogy terhes lennék? Én? Az nem lehet. El sem tudtam képzelni, hogy olyan nagy dolgot hozhatnék létre. Hogy az én ügyetlen, balfék testem is képes lenne ilyen csodára. De aztán osztottam-szoroztam, és majdnem elájultam. Két hete késik!
A leghosszabb három perc
Másnap reggel a teszt fölött állva rágcsáltam a körmöm, három percet várni kell, nem hiszem, hogy éltem volna már meg ilyen hosszú három percet valaha. A kártya az asztalról vigyorgott rám, megkérdeztem tőle, csak hogy menjen az idő, milyen eredményt kapok majd. És jött a válasz: Ajándék. Aztán pár pillanat múlva a lelkemben is érezhettem, milyen egy igazi ajándék, ami nem múlik el, ami egyre csak nő, duzzad, hogy majd szétveti az embert belül, szó szerint és jelképesen is. Az Ajándék mára szemtelen kamaszlánnyá serdült, nincs nap, hogy a kis bosszúságok mellett ne okozna igazi, gyönyörű meglepetést is nekem. Nem tudok szebb ajándékot elképzelni nála.
A Tarot-hoz mindig kezet mosok
A kártyát persze nem felejtettem el, a kedvencem valahogy mindentől függetlenül a Tarot maradt, mélyebbnek, komolyabbnak, ünnepélyesebbnek érzem. Sosem vettem a kezembe például sebtiben, mondjuk reggeli kávézgatás vagy főzés közben, csak hogy belekukkantsak, mit hoz a délután. A Tarot tiszteletet parancsol bennem, a Tarot-hoz kezet mosok, lekapcsolom a tévét, gyertyát gyújtok, és mielőtt megkérdezem, kicsit meghallgatom önmagam csendjét. Ma már nyíltan vállalom, hogy hiszek a kártyák szavában. Sok mindent tanultam azóta, szenvedélyemmé vált a világ csodáinak keresése, alázattal figyelem az öt érzékünk által nem fogható jelek súlyát, létjogosultságát. Nagynevű kutatók, lélekgyógyászok szerint az ember képes rá, hogy bizonyos tudatállapotban kapcsolatba kerülhessen az emberek lelkében élő közös tudatalattival, az abszolút információval. A tudatalatti szegmensében nem létezik idő, összemosódik a múlt, jövő és jelen, az információk, üzenetek tehát teljességgel lehívhatók, a jóslatok érvényesek.
Érteni a lelkünk nyelvét
A tudatalatti nem beszél, a beszéd az örökké zaklatott, csalfa elménk szüleménye. A tudatalatti képekben üzen. C. G. Jung svájci pszichiáter összefüggést látott ezekben a jelekben, szimbólumokban, megállapította, hogy kultúrákat, korokat kötnek össze: az ember, mióta ember, éljen bárhol, bármikor, beszéljen akármilyen nyelven, ezeket a képeket – egy bizonyos tudatállapotban – érteni képes. Sőt, mindenhol és mindenkor ugyanazt az üzenetet érti alatta, persze, csak ha nem az elméjével akarja megfejteni. Ősi jelképek ezek, szimbólumok, amelyek már a mitológiákban is fellelhetők, és amikhez a kulcsot talán lelkünkben örökítjük át. Az érti a Tarot nyelvét, aki ismeri ezeket a szimbólumokat. De nem csak a Tarot-hoz adnak kulcsot a titokzatos szimbólumok, hanem a hétköznapjainkban fel-felbukkanó, ismétlődő „véletlenek”-hez és az álmainkhoz is. Vág Bernadett Szakértőnktől itt kérdezhetsz >>> Interaktív tarot kártya >>>
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
