Augusztus 30. csütörtök. A rakodás, a megemelkedett adrenalin-szint, és bagoly-típus mivoltom miatt éjjel 1-ig szóba se került, hogy lefeküdjek, mire pedig el tudtam aludni, már csörgött is az óra: 2-kor. Fél 3-kor ugyanis indulni kellett, hogy fél 4-re k
Reméltem, hogy nem épp most fognak igazoltatni. Ezt meg is úsztam, pedig a Ferihegyi parkolónál a rend éber őrei ellenőrzést tartottak, csakhogy nekem húsz méterrel korábban kellett lekanyarodnom. Az ilyen nagy rohanások vége rendszerint az, hogy késik a gép, és kómásan, bármiféle érdekfeszítő elfoglaltság hiányában ücsöröghet az ember a váróban. Természetesen ezúttal is ez történt. Így persze később tett le a gép Gironában, ahonnan még be kellett buszozni Barcelonába. A csúszás miatt elillant a városnézésre szánt időm, így csak áttrappoltam a belvároson, bekukkantottam a katedrálisba, majd a Ramblán metróra szálltam, és elmentem a pályaudvarra.
|
Ott felültem a Pamplonába tartó vonatra, és kezdetét vette az embert próbáló hatórás út. Két dolog van, amire képtelen vagyok buszon/vonaton: 1. aludni 2. olvasnivaló nélkül hosszabb utat megtenni. Sajnos olvasnivalóm nem volt, hiszen a hátizsákomba csak a legszükségesebb felszereléseket tehettem, az útikönyvet meg már itthon alaposan átnéztem, különben sem egy izgalmas olvasmány. Így mégis kénytelen voltam aludni, már csak azért is, mert éjszaka elmulasztottam. Ha jót aludni nem is, azért el-elbóbiskolni sikerült. Egy örökkévalóság után a vonat megérkezett Pamplonába. Leszálltam, és az óváros felé vettem az irányt. Azt gondoltam, kisebb lesz a távolság, úgyhogy legnagyobb meglepetésemre már ettől képződött a bal lábamon egy vízhólyag-kezdemény. Persze a cipőm is új és betöretlen volt? Mint később kiderült, a speciális vízhólyag-tapasz segítségével sikerült az ádáz hólyagot csírájában elfojtani, csak bő egy héttel később ütötte fel a fejét ismét? Könnyen megtaláltam a zarándokszállást, és kiváltottam a zarándokigazolványomat is. Rögtön első este egy emeletes ágy tetején kellett éjszakáznom, ami sem ekkor, sem később nem volt túlságosan ínyemre, tekintettel ezen fekvőhelyek keskeny és ingatag mivoltára, valamint a felkapaszkodás/lemászás nehézségeire. Viszont a mellettem levő ágy tetején egy szimpatikus spanyol fiatalember foglalt helyet. Felvette velem a szemkontaktust és kedvesen köszönt, majd később jó éjszakát kívánt, és másnap is elköszönt, amikor elindult a barátjával. Persze nem csak ő tett így, ez az Úton természetes. Nekem még új volt, mert aznap kezdtem, de sokan két vagy három napja indultak, attól függően, hogy a Pireneusok túloldalán, a francia Saint Jean Pied de Port-ban vágtak neki az útnak, vagy a hegység innenső lejtőjén, a spanyol Roncesvalles-ben. Én azért hagytam ki ezt a szakaszt, mert nagyon körülményes lett volna eljutni a fenti két hely valamelyikére, és időben is több napos pluszt jelentett volna. Annak ellenére, hogy az elmúlt éjjel szinte le se feküdtem, és egész napos, kimerítő utazás állt mögöttem, nem aludtam valami jól. A szokatlan hely, a hangos horkolás, és a minden fordulásnál rám csavarodó hálózsák sajnos megakadályozott ebben.
Nem sokkal később máris meg kellett mászni az első hegyet. Nem volt könnyű, de sikerült. A túloldalon ereszkedni se volt sokkal egyszerűbb, csak persze más szempontból. Itt láttam először kőkupacokat az út két oldalán, némelyiknek ágakból eszkábált kereszt is volt a tetejébe tűzve. Sok zarándok így emlékezik meg valakiről vagy valamiről. Én nem akartam egy újabb kupacot képezni, ehelyett az utat borító kövekből kiraktam egy virágot Gyuszkónak. Szerintem még most is ott van? 24 és fél kilométer után érkeztem meg az első szálláshelyre, Puente la Reinába. Konstatáltam, hogy arra ugyan számítottam, hogy sokat kell majd gyalogolni, de a körülményekre nem voltam, nem is igazán lehettem felkészülve. Mert nem mindegy, hogy csak simán 25 km-t gyalogol az ember, vagy ugyanezt kb. tízkilós hátizsákkal, hegynek felfelé, órák hosszat tűző napsütésben teszi. És persze megint az emeletes ágy teteje jutott. Nagy nehezen felmásztam és elterültem. Vagy egy óra kellett, mire összeszedtem magam, és elmentem zuhanyozni. Kicsi a világ, ezúttal a szomszédos „emeleten” egy magyar srác kapott helyet, a barátnőjével jött. Hajnalban nagyon korán felkeltek, hosszasan zörögtek pakolás közben, majd elmentek. Santiagóig nem is láttam őket viszont. Szeptember 1. szombat. Nahát, már szeptember van! Nos, itt ez egyáltalán nem érződött. Gyilkos napsütés volt egész nap, és az út is szinte végig felfelé vezetett. Ráadásul ma nem pihenten vágtam neki az útnak, mint első nap. Ez volt a legszörnyűbb napom az egész út alatt, pedig „csupán” 21 km-t kellett menni. Ez a későbbi távolságokhoz képest nevetséges volt, de ekkor még nem voltam „betörve”, nem edződtem hozzá a kiképzéshez. A vízhólyagokat viszont eddig megúsztam. Az utolsó öt kilométert iszonyú szenvedések árán sikerült megtennem, és persze nem valami gyorsan. Ugyanakkor úgy tűnt, hogy mindenki más rohan. Nem is értettem: hova sietnek ennyire? Sorra húztak el mellettem az emberek, még a nálam jóval idősebbek is. Ezt kissé demoralizálónak éreztem. Egyébként leginkább a vállam fájt, és a talpam. Ekkor még a csípőm is meglehetősen sajgott a hátizsák pántjától, később ez elmúlt. Pihenni sem volt érdemes megállni, mert az újraindulásnál mindenem még jobban fájt, mint addig. Végül azért csak bevonszoltam magam Estellába, ahol némi pihenés után annyira összeszedtem magam, hogy még városnézni se voltam rest. Azt viszont talán már nem is kell külön kiemelnem, hogy ismét egy emeletes ágy tetejét osztották nekem.
Folytatjuk! A blog korábbi részeit itt olvashatod >>>