Szeptember 19. szerda. A tegnapi kemény menet után ma egy laza sétával érkeztem meg Ponferradába. Lélegzetelállítóan szép volt az út. Ahogy lefelé ereszkedtem a csúcsról, pazar kilátás nyílott a környező hegyvonulatokra. Még kora reggel volt, amikor az eg
Vadregényes erdei ösvények, romantikus hegyi falvak, árnyas szelídgesztenyefák között vezetett az út, majd áthaladtam Molinasecán, ami egy valóságos kis ékszerdoboz. Az útikönyv szerint az előző nap sokak számára csúcsélmény. Ez szó szerint igaz az út legmagasabb pontjának (1515 m) érintése miatt, számomra pedig átvitt értelemben is az volt. És ez folytatódott ma is. Ebben a két napban annyi szépséget láttam, hogy bele-belefacsarodott a szívem. Ha semmi másért, ezért az élményért, ezért az emelkedett lelkiállapotért érdemes volt eljönni.
Molinaseca és Ponferrada között egyedül haladtam egy napsütötte ösvényen, amit mindkét oldalon érett gyümölcsöktől roskadozó szederbokrok kísértek. Ráérősen bandukoltam a kellemesen simogató napsütésben (megszűnt az elviselhetetlen hőség), és mézédes szedret szemezgettem. Aztán megérkeztem a Ponferradát övező szelíd lankákon napfürdőző szőlőskertek közé, és valahogy boldognak éreztem magam. Pedig az életemben semmi nem változott, mégis úgy éreztem: jó élni. Később felmentem a ponferradai várba, a templomos lovagok több száz éves erődítményébe, ahonnan megcsodálhattam a környező hegyeket és dombokat. Túl vagyok az 500 kilométeren. Úgy érzem, túl vagyok a nehezén is. És ez nem csak az útra vonatkozik. Persze előttem van még a Cebreiro-hegy megmászása, és jó néhány akadályt kell még legyűrnöm otthon is. Szeptember 20. csütörtök. Továbbra is szőlőskertek között vezetett az út Villafranca del Bierzóig, egy újabb leírhatatlanul festői városkáig. Mansilla óta – két estét leszámítva – Bea és Gyula is mindig azon a zarándokszálláson szállt meg, ahol én. Egyre többet beszélgettünk, és nagyon szimpatikus, intelligens, jó humorú embereket ismertem meg bennük. A táj gyönyörű volt Hospital de Órbigo óta, viszont kezdett elegem lenni abból, hogy mindig fáj valamim, hogy folyton gyalogolni kell, elegem volt már a tábori körülményekből, a korai kelésből, a hideg vizes mosásból és sokszor a hideg vizes zuhanyozásból, a szendvics- és keksz-evésből, és hogy soha nem alszom ki magam rendesen. Asztrológia-tanárom, Kalo Jenő felhívott, és beszéltünk néhány mondatot. Mondtam neki félig-meddig viccesen, hogy még nem világosodtam meg, mire azt válaszolta, hogy nem is kell. A lényeg, hogy figyeljek a jelekre, mert az egész Út egy nagy jelhalmaz. Hát igen? Biztosan az is jelent valamit, hogy az eddigi, háromhetes egyedüllét után elérkezett a mérsékelt társasági élet ideje. Este Beával és Gyulával a szállás udvarán beszélgettünk, vörösboroztunk. Csatlakozott hozzánk Attila is, akit szintén láttam már néhányszor Sahagún óta, de fogalmam sem volt, hogy ő is magyar. Kiderült, hogy bizony az, csak húsz éve Németországban él. Négyesben cseverésztünk, nevetgéltünk, jól elvoltunk. Beigazolódott, hogy mennyire fontos a közös nyelv, a közös néplélek?
Szeptember 21. péntek. A mai táj szépségéről is csak felsőfokban beszélhetek, ám ugyanakkor nagyon kemény volt a terep. Elkezdtem felkapaszkodni a Cebreiro tetejére. A végét azonban másnapra hagytam, megálltam a csúcstól 5 km-re, La Fabában. Végre megérhettem azt, hogy semmim nem fájt, a vízhólyag-problémáim is megszűntek! Persze azért már érzem a lábaimban és a vállaimban a megtett 550 kilométert? Gyuszkó nagyon sokszor eszembe jut az út során, még ha nem is említem olyan gyakran. De ez természetes, hiszen miatta jöttem ide. Két és fél hónapja ment el? Ha belegondolok ebbe, ha felidézem a régi, közös élményeket, az illatát, a mosolyát – hiányzik. De ha nem élem bele magam a múlt emlékeibe, akkor már egész jól elvagyok.
Kezdetben két kapcsolatban is azért maradtam benne évekig, mert a másik fél ragaszkodott hozzám. Én nem voltam velük boldog, de nem hittem el, hogy ha szakítok, lesz még valaki, akinek kelleni fogok. Később nagy nehezen mégis kiléptem, keresgéltem, próbálkoztam, de soha nem találtam igazi, boldog kapcsolatra. Egészen addig, míg Gyuszkóval nem találkoztam. Ő végre valóban igazán szeretett, és olyannak fogadott el, amilyen vagyok. És persze én is őt. Természetesen a mi kapcsolatunk sem volt konfliktusmentes, de utólag úgy látom, ez is abból eredt, hogy gyermekkorunkban mindketten túl kevés szeretetet kaptunk (ő senkitől nem kapott, én meg apukámtól, ami pedig egy lánynak különösen fontos lenne). Ezért aztán a legkisebb véleménykülönbségre, felmerülő problémára túl érzékenyen reagáltunk, mert beindultak a gyerekkori sérülésekben gyökerező reflexek. Valószínűleg a tudatalattink egyszerűen nem hitte el, hogy a másik valóban igazán szeret. Emlékszem, nekem is hányszor mondta Eszter barátnőm, hogy nagyon ritkán látni egy pasin, hogy ennyire szeret valakit, mint ahogy Gyuszkóról sugárzik felém a rajongás. Még Eszter szülei is észrevették, amikor egyszer beugrottunk hozzájuk. Nekem azonban nem tűnt fel, legalábbis nem ilyen intenzitással? Feltehetően arra vezethető ez vissza, hogy apám nem mutatta ki felém a szeretetét, nem dicsért, nem ölelt meg, és egyetlen egyszer nem mondta, hogy szeret. Valószínűleg azzal is problémáim lehettek/lehetnek, hogy a saját szeretetemet megfelelően kifejezzem egy férfi felé. Hiszen a mintát nem tanultam meg gyerekkoromban, apámmal való kapcsolatomban. Amióta elment, rengeteget gondolok rá, „beszélgetek” vele, tanácsot kérek tőle. Azóta egyre közelebb érzem magamhoz. Talán azért is alakul így, mert ő odaátról ezen munkálkodik, hiszen onnan már látja, hogy mit mulasztott halandó emberként. És az, hogy 3 és fél évvel a halála után ennyit gondolok rá, egyre nagyobb szeretettel, mutatja, hogy mennyire fontos lett volna nekem a vele való szeretetteli kapcsolat az életben is. De már nem hibáztatom, hiszen azóta tudom: én „választottam” éppen ezeket a szülőket, mielőtt megszülettem. És az is biztos, hogy a nehézségek csiszolják az embert, így lesz egy darab kőből végül (sok-sok élet alatt) gyémánt. Nyilván az sem véletlen, hogy az útikönyv a holnapi napra épp az alábbi idézetet szánta: „Ha szeretnél gyönyörködni a szivárványban, el kell viselned az esőt.” (Dolly Parton)
Folytatjuk! A blog korábbi részeit itt olvashatod >>>