Szeptember 7. péntek. Egy hete vágtam neki a gyaloglásnak. A mai út felerészben fák között haladt, aminek nagyon örültem, még akkor is, ha a széles ösvényre szinte végig besütött a nap. Az erdei szakasz előnyeinek mindig meg kell fizetni az árát is: a heg
Már csak egy vízhólyag-tapaszom volt, és az ennivaló-tartalékom is elfogyott. Miután 24 km után megálltam San Juan de Ortega kolostorból kialakított zarándokszállásán, kiderült, hogy az apró településen nincs bolt. Kénytelen voltam hát a helyi „bár” szolgáltalásait igénybe venni: rendeltem egy sonkás-sajtos szendvicset és narancslevet. Egy időre jóllaktam, de azért örültem, amikor kiderült: az apácák fokhagymalevest főztek, és minden zarándokot megvendégelnek. Az idős pap osztotta szét pléhbögrékbe a kissé zsíros, áztatott kenyérrel dúsított levest. Nem volt gasztronómiai műremeknek nevezhető, de abban a helyzetben ennek a fogásnak is nagyon tudtam örülni. A szállás egyszerűsége másban is megmutatkozott: a zuhanyzóban jéghideg volt a víz, és az ódon falak még napközben is hideget árasztottak magukból. Éjszakára minden elképzelhető ruhadarabot magamra vettem, és a hálózsákra még egy pokrócot is terítettem, de így sem volt melegem.
Szeptember 8. szombat. Reggel korán, még sötétben indultam, hogy időben érjek Burgosba. Mivel San Juan de Ortega erdőben feküdt, a szállást elhagyva is a fák között kellett tovább haladni. Engem ez csak annyiból zavart, hogy sajnáltam, nem láthatom világosban a gyönyörű környezetet. Egy német lány azonban, akivel már Ventosában megismerkedtem, nem mert egyedül elindulni a sötét erdőben. Megvárt, és együtt mentünk. Még így is mielőbb túl akart lenni ezen a szakaszon, és olyan gyorsan szedte a lábait, hogy szerintem rekordidő alatt tettük meg a következő településig tartó 4 kilométert. Ott aztán szétváltunk, és ki-ki a maga tempójában haladt tovább Burgos felé. Eleinte hűvös, borús, szeles volt az idő, de mire elértem Burgos külvárosát, kisütött a nap. Ez tovább nehezítette az amúgy sem könnyű tíz kilométeres szakaszt, amely a külvároson és az óvároson keresztül vezetett a Burgos túlsó végén levő szállásig. A napi táv több mint 28 km volt, ehhez jött még a közel 4 km, amit a szállásról az óvárosba és vissza megtett út jelentett, valamint a városban séta közben lerótt kilométerek – hiszen semmiképp nem szerettem volna anélkül elhagyni Burgost, hogy szemügyre ne vettem volna a gyönyörű katedrálist, az óváros hangulatos tereit és a romantikus lombkoronák alatt megbúvó sétányt. Az egyik parkban leültem egy padra, és azon merengtem, hogy már túl vagyok az első héten, de még semmilyen spirituális élményem nem volt. Talán túl nagyok az elvárásaim ezzel kapcsolatban? Kicsit irigyeltem Shirley McLaine-t, akinek a könyvét elindulás előtt olvastam. Azt reméltem, nekem is lesznek jelentőségteljes álmaim, meghatározó spirituális élményeim. Persze még előttem állt az út háromnegyede, de akkor is csalódott voltam kissé, hogy eddig csak a fizikai nyűgökkel lehettem elfoglalva. Volt értelme egyáltalán eljönnöm? Tudtam, hogy korai lenne még erre válaszolni, de már az is rossz érzéssel töltött el, hogy egyáltalán felmerült bennem a kérdés. Ráadásul kezdtem magam kissé egyedül érezni?
Ekkor kaptam egy sms-t Zolitól, kérdezte, merre járok. Vele még indulás előtt ismerkedtem össze egy Camino-fórumon, segítettük egymást a felkészülésben, és az út alatt is váltottunk néhány üzenetet. Nagyjából egy időben indultunk, de ő Saint Jean Pied de Port-ból. Kiderült, hogy mostanra utolért, és a templom előtti padon üldögél. Nagyon megörültem neki, a legjobbkor jött! Már néhány napja egyedül éreztem magam, és a magyar szó is kezdett hiányozni. Ekkor döbbentem rá, hogy ez is spirituális élmény. Eszembe jutott, amit a felkészülés során olvastam valahol: hogy az Úton mindig azt kapja a zarándok, amire leginkább szüksége van, legyen az segítség vagy tapasztalás, akár nehézség is. Nekem most társaságra és magyar szóra volt szükségem, meg is kaptam egyszerre. Beszélgettünk 1-2 órát, aztán Zoli továbbment a következő szállásig. Nem beszéltük meg, de gyanítottam, hogy a következő napokban azonos ütemben fogunk haladni. Szeptember 10. hétfő. Amikor fél 7 körül felkeltem, még sötét volt. Kimentem a kötélen száradó pólómért, felnéztem az égre, és szinte megtántorodtam a látványtól. Rengeteg csillag szikrázott az égen. Ráadásul épp az Oriont pillantottam meg először, amit mindig Gyuszkóval együtt szoktunk nézni. Ez itt valóban a Tejút felettem? Később a Mesetán gyalogolva az erős szélben dalokat dúdolgattam. Különösen sokszor eszembe jutott a Bonanza Banzai: Valami véget ért című száma: Forró betonon hasalok, Távoli hang csak a gyász. Lassan lüktet egy ér, Fellobog halkan a láz. Sima tenyér a hátamhoz ér, Ó, csak játszik a szél. Tudom már messze vagy rég, Bennem minden halk szavad él. Halott virágok illatát nyögik a fák, És megrázkódik a táj. Valami véget ért, valami fáj… Sejtelmem beigazolódott: a következő szálláshelyen, Castrojeriz-ben is találkoztam Zolival. Mivel az egész délutánt és estét együtt töltöttük, rengeteget beszélgettünk. Szóba került természetesen az is, hogy miért jöttem el a Caminóra, és ő is sokat mesélt magáról, a gyerekkoráról, ami bizonyos vonatkozásaiban meglepően hasonlított Gyuszkó gyerekkorára. Szerettünk volna vacsorázni is, de az egész – nem is olyan kicsi – településen nem találtunk egyetlen helyet sem, ahol főtt ételhez juthattunk volna. Én ekkor már közel két hete nélkülöztem a meleg ételt, leszámítva a ketchupos spagettit, amit Ventosában kotyvasztottunk a német lánnyal.
Folytatjuk! A blog korábbi részeit itt olvashatod >>>
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
