Július 6. péntek. Dél körül közölték velem a hírt, utána a rendőrök átvittek anyámhoz, majd mindkettőnket visszahoztak hozzám. A következő néhány órára nem emlékszem, az agyam önvédelmi reflexként kikapcsolt. Anyám kétségbeesetten telefonált a testvéreimn
Közben sikerült beszélnem a Lenhossék utcai Igazságügyi Orvostani Intézettel, ahová Gyuszkó testét és holmijait vitték. Azt mondták, ha négyig odaérünk, kiadják a dolgait, de a boncmester később is ott lesz, csengessünk? Megvártuk a bátyámat és a nővéremet, és együtt autóztunk Pestre a 6-oson – ahol a baleset is történt. Próbáltunk rájönni, hogy hol lehet a pontos helyszín, de nem sikerült. Egyrészt megtévesztett a rendőrök által mondott Campona út megnevezés, másrészt óriási volt a forgalom. A Lenhossék utcában is zárt kapuk fogadtak már, és a csengetésre sem jött ki senki. Így dolgunk végezetlenül fordultunk vissza, és araszoltunk a péntek délutáni csúcsforgalomban? Közben az ügyvéd bátyámmal azon töprengtünk, hogy mi lesz most velem jogilag, anyagilag. Szörnyű érzés volt, hogy néhány órája veszítettem el szeretett társamat, és máris ilyenekkel kell foglalkoznom! De sajnos a kialakult helyzet meglehetősen komoly volt. A ház törlesztő-részlete ugyanis nagyjából havi 130 ezer forint, ami a hitel felvételekor nem tűnt elviselhetetlennek, tekintettel Gyuszkó magas fizetésére, és persze akkor még nekem is volt állásom. Most azonban egyedül maradtam, jövedelem nélkül. Ám ez még nem minden: mivel nem voltunk házasok, és gyermekünk sem született, Gyuszkó tulajdonrészét a szülei öröklik. Azok az emberek, akik csecsemőként eldobták maguktól, és akiktől később sem sok jót kapott. Ezért Gyuszkó érthető módon nagyon régóta nem tartotta velük a kapcsolatot. Éppen ezért azt sem lehetett tudni, élnek-e még, és ha igen, megtalálhatóak-e. Voltak Gyuszkónak testvérei is, de róluk még annyi információ sem állt rendelkezésre, mint a szülőkről. Ha pedig nem kerül elő egyetlen vérrokon sem, az állam örököl. Az élettársnak semmilyen joga nincs. Ideje lenne már elgondolkodniuk a törvényhozóknak azon, hogy mennyire igazságtalan ez a helyzet: a vérrokonok, akik magatartásuk miatt méltatlanok, örökölhetnek, az élettárs pedig, aki kölcsönös szerelemben-szeretetben, jóban-rosszban társa volt az elhunytnak, idegennek számít. Igaz, jelen esetben nagyobb részt tartozás maradt, de akkor is. Számomra mindenképpen lehetetlen helyzet állt elő, mert ha tudom is fizetni a törlesztést, felerészben olyasvalakik helyett teszem, akik ezt nem érdemlik meg, és akiktől nem sok megértésre számíthatok. Amíg pedig nincsenek örökösök, és nem lehet velük valamiképp megállapodni, addig rendelkezni sem lehet a házzal, hiszen én csak 1/2 részben vagyok tulajdonos. Bezzeg a tartozás fizetéséhez egyedül is van „jogom”. Érdekes módon ahhoz képest, hogy a szikár tények alapján borzasztó helyzetbe kerültem (és itt most csak a jogi és anyagi vonzatokról beszélek, az érzelmiekről nem), nem estem pánikba. Mintha valahonnan bátorítást tápláltak volna belém, hogy nem lesz baj? Persze azt nem állítom, hogy teljesen nyugodt lettem volna a jövőm tekintetében. Visszafelé is a 6-oson mentünk, és ekkor – nem messze Érdtől – észrevettem a baleset nyomait. Az úton benzinfoltok, az út mellett félresöpört roncsdarabok, törmelékek? Megálltunk. Megtaláltam többek között a motor riasztójának összeégett távirányítóját, és egy rendszámtábla-keret darabot, amin az ismerős felirat egy részét is el lehetett olvasni. Szívszorító érzés fogott el. Közben viharos erejű szél süvített, amit a csúcsforgalom óriási menetszele tetézett. Próbáltunk mécsest gyújtani, de nem sikerült.
Folytatjuk! A blog korábbi részeit itt olvashatod >>>