Amikor béna, vak vagy halálos beteg emberrel találkozunk, zavartan elfordulunk, vagy közhelyeket mondunk. Szánakozásunkat jól-rosszul leplezzük, pedig igazából túl kellene lépni rajta. A beteget általában sajnáljuk, pedig a legtöbb betegség üzenet. Amit v
Az elmúlt évtizedekben megtapasztaltam, hogy némelyik népi bölcsesség csak féligazságot hordoz. Pontosabban csak az emberek egy részére érvényes. Sokan vannak kivételek. Ép testben ép lélek! – máig tartja magát az ókori rómaiak mondása, de ez alól is vannak kivételek. Ilyen Balázs is, aki egyszer azt mondta: „Engem a balesetem tanított meg élni!” És ezt őszintén mondta. Pedig a lehető legrosszabb dolog történt vele, ami egy ereje teljében levő fiúval megtörténhet: nyaktól lefelé teljesen megbénult. Egy szerencsétlen fejesugrás miatt eltört a gerince. Amikor megismertem, alig volt húsz éves, és még nem fejlődött ki benne az egészséges veszélyérzet. De az is lehet, hogy mivel a sok veszélyes helyzetből mindig épen került ki, hát úgy gondolta: ő sérthetetlen. És egyre veszélyesebben próbálgatta a határokat. Vagy lehet, hogy már ekkor is azon munkálkodott, hogy ledolgozhassa végre azt a karmát, amit magával hozott? A képletéből (amit csak évekkel később elemeztem, az derült ki, hogy előző életében eléggé önző volt. Kihasználta az emberek segítőkészségét, jó szándékát. Visszaélt mások bizalmával. Kiszolgáltatta magát. Húszévesen megint csak ebbe az irányba sodródott az élete.
Gyorsan, vakmerően élt
Játéknak vette az életet. Tanult, dolgozott, szórakozott, felületes kapcsolatokba bonyolódott, úgy érezte: a fiatalság jogán neki igazán mindent lehet. És mindent ki is próbált, amivel nemcsak átvitt értelemben, de a szó szoros értelmében is kitörhette a nyakát. Amikor egy alkalommal akkorát bukott motorral, hogy a szemtanúk állították, épen biztosan nem úszta meg, talán még élve is nehezen – a környezete figyelmeztette: lassítson, mert ennek a vad tempónak nem lesz jó vége. Úgy tűnt, kicsit vissza is fogta magát.Talán azon a végzetes nyári napon is inkább figyelmetlen volt, és nem vakmerő. Ám elég volt egy rosszul kiszámított ugrás? – és az életerős, bolondos fiúból tehetetlen, érzéketlen, kiszolgáltatott test lett. S ő, aki úgy élte élete első huszonöt évét, mint aki fölötte áll mindennek és mindenkinek – most a legelemibb szükségleteit sem tudta egyedül megoldani. Csak úgy maradhatott életben, ha kiszolgálják. De mennyire másfajta „kiszolgálás” volt ez, mint amit az előző életében kaphatott! Etetni-itatni-fürdetni kellett. A teste nem engedelmeskedett az akaratának.
A gondolatai szabadon szárnyaltak
De „csak” a teste bénult le. A gondolatai szabadon röpültek továbbra is. Az első hetekben-hónapokban a barátnője ápolta, gondoskodott róla. Az első, ami belehasított: „Ez most már mindig így lesz?” Amikor az orvosok azt mondták, apró javulás lehet sok-sok nagy műtét után, a második kérdése az volt: „Hogyan lehet így élni?” Ez utóbbit saját magának tette fel. És a választ is ő adta meg a kérdésre: LEHET. Amikor már elég erőt érzett magában, „elengedte” a barátnőjét. „Te fiatal vagy, boldog családot, gyerekeket szeretnél, én ezt nem adhatom meg neked? Keress magadnak egy egészséges társat?” Azóta majdnem húsz év telt el. És Balázs bebizonyította, hogy az akarat csodákra képes. Kevés egészséges ember tekintetében láttam olyan őszinte kíváncsiságot, tettre készséget, huncutságot és elszántságot, mint amikor Balázs szemébe néztem. Majdnem teljes életet él. Céget alapított, dolgozott, könyvet írt. Munkájával, létével olyan példát mutatott, amiből az egészségesek is erőt meríthettek. A tolókocsi, az ágyhoz kötöttség lassításra kényszerítette. Megtanulta észrevenni a felszín alatt meghúzódó értékeket, a lényeget.
Nem a múlton kesergett
Soha nem azt kérdezte: „Miért éppen én? Miért engem büntet a sors?” Ő mindig azt kérdezte: hogyan tovább? Mit lehet csinálni így? Ebben az állapotban? Amikor végre meg tudta mozdítani az ujját, és meg tudta tartani a szívószálat, akkor megpróbált „egyedül inni”. Aztán egy ceruza segítségével leütögetni a klaviatúra billentyűit, hogy egyedül kommunikálhasson a világgal. Szép lassan, lépésről lépésre, iszonyú akaraterővel sikerült eljutni az „önálló életvitelig”. És mert a vér még a béna testben sem válik vízzé: a kalandvágy is ott munkált továbbra is a lelkében. Nem azon kesergett, hogy nem tud járni, hanem arról álmodozott, hogyan fog majd repülni. És úgy szállt, mint a madár, mert a barátai egy tandem ejtőernyős ugrást szerveztek számára. Nagyon élvezte. Már évek óta a tolókocsi fogságában élt, amikor egyszer megkérdezte: „A csillagokból ki lehet olvasni azt is, hogy mikor találom meg a páromat?” S hogy elejét vegye a kérdezősködésnek, gyorsan hozzátette: „Tudod, a szerelem nem deréktól lefelé ölt testet, hanem a fejben?” A képletében az volt: igen, megtalálja a szerelmet. Így is. Lesz partnere, társa, aki elfogadja, aki ilyennek szereti. Mert nem a külsőt, hanem a „felszín alatti értéket” látja. Amikor ez a lány rátalált, biztos voltam benne, hogy ennek a fiúnak sikerült a múltból hozott karmáját feloldani.
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
