Szemtelenül sokoldalú fiatalemberről van szó, úgyhogy alaposan át kellett gondolnom, miről is kérdezzem, amikor találkozunk. Rómeó szerepe nem kihagyható, ebben biztos voltam. Hiszen az ifjú Montague és Makranczi Zalán nagyon egymásra talált a színpadon.
– 25 év, 26 nap, 850 kilométer. Ezek a paraméterek. Régóta tudtam már erről a zarándokútról, de mindig megfeledkeztem róla. Először úgy nyolc évvel ezelőtt gondoltam rá, aztán tavaly is felmerült bennem, hogy végig kellene mennem ezen az Úton. Végül egy könyvesboltban megláttam Shirley MacLaine Camino című írását. Megvettem, elolvastam, és megfogott benne valami. Ezután elkezdtem hirdetni a barátaim között, hogy jövőre megyek a Camino-ra, aki jön, jön, aki nem, nem. Bori Tomi jött. – És jött a lelki megtisztulás is? – Ha napi 35 km-t gyalogolsz egy 20 kg-os hátizsákkal 50 fokban egy búzamezőn, ahol se egy fa, se egy kút, mit tudsz csinálni? Csak gondolkozni. Mindenki ugyanazt keresi: valamit, ami helyre tudja tenni a lelkében a káoszt. Az összes többi csak ajándék. Mindannyian tudjuk, mennyi szemét dolog van a világban. De van itt valami, ami mindannak a rossznak, amiben élünk, a gyökeres ellentéte. Találkozol kb. 5-6000 emberrel a 26 nap alatt, és már nem érted, hogy mitől van ekkora káosz, amikor ennyi normális ember él a Földön. Találkoztunk hivatásos zarándokokkal, és tőlük tanultunk egy mondást: „Amikor elérsz az út végére, akkor kezdődik az igazi út. Amikor haza jössz, az maga a csoda.” Az egész Camino olyan, mint egy üvegbúra, vagy mint egy másik bolygó. Az út végétől kezdve a hétköznapi életben kell alkalmazni mindazt, amit ott elsajátítasz. Hogyan lehetséges ez? Jó kérdés. Próbálkozunk! – Készültök-e újabb útra? – Beszéltük Tomkával, hogy Jeruzsálemet is meg kellene tekinteni hasonló módon. A terv hátulütője az, hogy oda a kötelező felszerelésbe beletartozik az AK-47-es is. Ehhez képest a Camino olyan biztonságos, mintha az anyám méhében lennék. Hogy értsd, elmesélek egy történetet: Az egyik zarándok a szálláson felejtette a váltás ruháját. A hátizsákját lerakta hát az út mellé, és visszasétált tizenegynéhány kilométert. A zarándokszálláson kimosva, kivasalva várták a göncei. Megköszönte, majd visszafordult. A táskája ott volt ugyanúgy az út mellett, egy fa alatt, ahol hagyta. Ez teljesen természetes ezen az úton. Kicsit másképp működnek a dolgok, mint máshol, a világon. Amikor visszajöttem, leültem egy padkára a Keletiben hajnalban, és azt mondtam magamban, adok öt percet: ha valakinek segítség kell, itt megtalál. Ö perc alatt hatan találtak meg. És semmit nem csináltam, csak egy helyben üldögéltem. Aztán rádöbbentem: Hopp, ez itthon is működik! Végül fogadásból (és poénból) 850 km után, a miskolci pályaudvarról hazagyalogoltam Felsőzsolcára. 5 km zárásként.
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
