Spanyolország északi részén halad át Európa egyik legismertebb zarándokútja, a Camino de Santiago, Szent Jakab útja. A nyolcszáz kilométer hosszú utat több tízezer zarándok járta végig a századok folyamán, köztük Nagy Károly frank király és császár, Assis
A legendás zarándokutat évről-évre többen keresik fel, köztük sokan magyarok. Ezúttal egy üzletasszonnyal, a sepsiszentgyörgyi Pál Katalinnal beszélgettünk. Az üzletasszony egyike azon kevés háromszékieknek, akik megtették az embert próbáló utat.
Az indulás
– Itthonról két és fél nap alatt értünk le Pamplonába, és azalatt annyira csendes voltam, mint soha életemben addig, mondták a gyerekek. Azt hiszem, akkor döbbentem rá, hogy minek is futok neki valójában. – Mi történt, amikor magadra maradtál Pamplona külvárosában? – Csak álltam az emelkedÕ alján, aztán nekiindultam a hegynek. Volt már kalapom, rózsafa botom (úgy fogd, hogy 800 km-t jártam vele), és zarándokjelvényem, amit „la concha”-nak, azaz kagyló-nak neveznek. Erről ismerni meg a zarándokot. Az egyik városban találtam egy térképet, amelyből követni tudtam, hova tartok, merre kell mennem. A térképen címek, távolságok, útszakaszok voltak feltüntetve, illetve, hogy hol van szállás, étkezési lehetőség, a legközelebbi templom vagy katedrális. – Mekkora volt a zsák és milyen élelmiszereket vittél magaddal? – Kb. tíz kilós volt a zsák, plusz ehhez jött még a napi élelem. Azt igyekeztem minél később megvásárolni, hogy ne húzza még az is a derekamat. Kilencven százalékban zöldséget, gyümölcsöt ettem, valamint joghurtot és sajtot. Vigyáznom kellett arra, hogy el ne felejtsek pénteken mindig előre bevásárolni, mert délután bezárnak az üzletek, és ha a közelben nincs nonstop üzlet, hétfőig nem eszem. Már az elsÕ héten megszabadultam néhány kilótól, mivel pénteken délután egy olyan faluba vitt az utam, ahol nem volt egyetlen nontrop üzlet sem, így hétfÕ estig éheznem kellett. Az út ugyanis olykor teljesen kietlen településeken és vidékeken halad át. Ilyen az egyik magasabb ponton, fent a hegyekben található, X. században létrejött település is, a Honsenvador. Az út mentén építettek egy fogadót, amelyet korhű bútorokkal rendeztek be. A személyzet odaillő ruhákban, ősi receptekkel várja a zarándokokat. Persze az ügyes marketing-húzás behozza a turistákat is, hiszen a fogadót nem csak zarándokok látogatják. – Mennyire biztonságos ez az út? Mennyi pénzt vihetsz magaddal? – Úgy hallottam, hogy nagyon keményen büntetik azt, aki kirabol egy zarándokot. A pénzem, a papírjaim, az útlevelem, a kis spanyol szótáram mindig velem volt. Mindenki egy zsákkal járja végig a Caminót. Tudod, a spanyolok nagyon tisztelik a zarándokokat, kedvesek, figyelmesek velük. A kis falvakban, a zarándokút mentén padok sorakoznak, és ha leülsz, hideg vízzel, barackkal, dinnyével kínálnak – ami különösen jól esik a fárasztó menetelés közben.
Holtpontok, félelmek
– Voltak-e holtpontjaid az úton? – Ma már sok mindent tudok, amivel akkor megkönnyíthettem volna az életem, ám legegyszerűbb dolgon mégis majdnem elbuktam: nem volt nálam tű, amivel a vízhólyagokat ki lehet fakasztani. Vízhólyag nélkül nem lehet megúszni ezt az utat, tű nélkül azonban nehezen lehet elmulasztani a hólyagot. Engem a második napon ért utol a probléma: egy vízhólyag nőtt a talpam közepén. Kellemetlen volt, de kibírható. Egy nappal később azonban már az egész talpam merő hólyag volt, rémesen nézett ki. Délután kifakadtak a hólyagok, rémesen fájt, égett mindenhol a bőröm. Elvonszoltam magam a következÕ szálláshelyre, és lerogytam a vöröses, porhanyós földre. Másnapra begyulladt, befertőződött, bedagadt a bokám. Kb. 40 fokos lázzal érkeztem a következő zarándokszállásra. Szerencsére nem volt hely, és egy fiatal srác, akiről kiderült, hogy a földim, elkísért az ügyeletre. Az orvost nem hatotta meg sem a pénzem, sem a biztosításom, el akart küldeni, aztán hosszas könyörgés után fertőtlenítette a sebeimet és injekciókat szúrt belém. Végül azzal az utasítással bocsátott el, hogy három napig ne álljak lábra! Tudni kell azonban, hogy egy szálláshelyen csak egy éjszakát maradhat mindenki, máshol pedig napi 50-60 eurót kell fizetni. Annyi pénzem nem volt – legalábbis, ha végig akartam járni az utat. Sebesült lábaimat kímélendő a következő nap csak 6 km-t mentem, és a nap hátralévő részében jeges vízben áztattam a lábaimat. A regenerálódás azonban így is nagyon sokáig tartott – a legutolsó kis sebhely csak itthon gyógyult be. – A költségvetésedet mi alapján tervezted meg? – Tudtam már itthon, hogy kint napi 5-10 euró a szállás, és 3-5 euró az élelem. – Milyen biztosításod volt? – Teljesen szabályos, érvényes, általános biztosításom volt – az orvos mégsem fogadta el. – Vészhelyzet esetére volt-e valamilyen stratégiád? – Kikapcsolt állapotban ugyan, de nálam volt a mobilom. Minden második nap felhívtam a kisebbik fiamat.
Zarándoktechnikák és biztonság
– Kint regisztrálják az induló zarándokot? – Persze, az „igazoláson” ott a pecsét és a nevem is. – Az út során értesítik a soron következő zarándokhelyeket arról, hogy potenciálisan hány zarándok várható? – Nem hiszem, mivel egyáltalán nem biztos, hogy épp a soron következő szálláshelyen állsz meg. Adott szakaszon (azaz 25-30 kilométeren) van vagy 5-6 szálláshely is. Van, aki csak 8 km-t akar menni, de olyan is, aki 30-at. – Ha eltűnik valaki, keresik? – Nem tudom, de nem valószínű, mert van, aki a közepénél száll ki, és nem járja végig az utat. Az „érintett” szálláshelyek ugyanakkior lenyomozhatók a bejegyzések mentén. – Csoportokkal találkoztál útközben? – Nemigen, mert későn kelek, a többség pedig a hajnali húsz fokot részesítette előnyben. Általában mindenhova utoljára érkeztem meg. – Milyenek a szállások és a civil panziók? – A szálláshelyek többnyire régi, átalakított kolostorokban vannak, de van néhány modernebb épület is. A szállásokon 50-60 (a kisebbeken 15-20) ágy, a folyosón pedig zuhanyzó és mellékhelyiség van. 90 %-ban civilizált körülmények vannak a zarándokhelyeken. A legtöbb templom és kápolna szomszédságában található. Jól éreztem magam ezekben az öreg épületekben, mert kellemesen hűvös a levegő a falaik között. Voltak napok, amikor a déli órákban egyszerűen nem bírtam menni a hőség miatt. – Említetted a rövidnadrágot. Vajon ér-e valamit a beduinok földig érő ruhája a napon? – Rövidnadrágban úgy leég a bőröd, hogy estére nem látsz a fájdalomtól. Ezt sajnos tapasztalatból mondom, mivel én sem vittem magammal vékony hosszú nadrágot.
Találkozás az utolsó templomossal
– Az utam során találkoztam az egyik utolsó templomossal, Tomas bácsival? – Várj csak! A legenda szerint a templomosoknak magvukat szakasztották… nem? – A pápa akkortájt úgy vélte, hogy a templomosoknak túl nagy a hatalma… Mindenesetre Tomas bácsi úgy mutatkozott be, mint az utolsó templomos lovag. Aranyos, édes, 60 körüli úriember. A nyelvi korlátok ellenére remekül megértettük egymást: ő spanyolul beszélt, én magyarul, románul és angolul. A Mahalinaz egyetlen olyan szálláshely, ahol semmiféle mellékhelyiség nincs. Mindenki kint, a természetben tisztálkodott. A szálláshelyhez közel, egy szikláról zubogott le a víz, ott lehetett zuhanyozni. Tomas bácsi elmesélte, hogy elhagyta Madridot, hogy felvállalja ezt a kötelezettséget: a zarándokok istápolását, ellátását, és a szálláshely létrehozását. Maga főzött (bár a főztjét nem kóstoltam, mert vegetáriánus vagyok) és gazdálkodott. Reggelire kakaót és finom kekszet kaptam tőle. – A fináncok látogatják-e a szállásadókat? Hogyan működnek ezek a szálláshelyek? Az állam vajon támogatja őket? – Azt tapasztaltam, hogy a zarándokhelyek nagyon jól ellátott szálláshelyek: a zuhanyzó, a fürdő és a mosdó is uniós szinten vannak. Ahhoz képest, hogy egy éjszakáért 5 eurót kérnek, nem kell matematikai zseninek lenned, hogy kiszámold, annyiból egészen biztosen nem lehet egy ilyen helyet fenntartani. Hideg-melegvíz használat, vécépapír, takarítás naponta 40-50 ember után…
Rossz emlékek
– Voltak kellemetlen élményeid az út során? – Egyszer, egy kietlen területen ballagtam, amikor egyszer csak megállt mellettem egy ARO-ra emlékeztető autó. Kiszállt belőle egy férfi, és valahogy rossz érzésem támadt, hiszen teljesen magam voltam a semmi közepén. Spanyolul bemutatkozott, és felajánlotta, hogy továbbvisz, de visszautasítorram. Tovább hajtott, én pedig mentem tovább a magam útján. Egyébként kizárólag a jelek mentén mentem, amit a térképen kagylók lenyomata vagy egy sárga nyíl jelölt. Alapvetően nagyon rosszul tájékozódok, de ha rákényszerít az élet, odafigyelek. A legnehezebben mégis a nagyvárosokban igazodtam el. A sárga nyíl hol a földre volt festve, máskor pedig a házak oldalán, vagy útjelző táblákon jelent meg. – Ez a híres concha? – Igen. Ez a kagyló jelzi Szent Jakab útját a táblákon, házfalakon és a földön. Ennek ellenére előfordult, hogy elkeveredtem és elkóboroltam 6-8 kilométert is rossz irányba. A Camino-nak ráadásul van egy szakasza, amely egy 17 km hosszú sík terepen megy keresztül, amelyen egyetlen település vagy épület sincs. Nyomasztó nagyon. Vöröses, homokos a talaj, a búzát is learatták már. De vannak szép helyek is – a hegyekben csodálatos látványban gyönyörködhetnek a zarándokok az út során. A Camino legmagasabb csúcsa 1650 méter magas. Egy vaskereszt és egy halom kő jelzi. A legenda szerint amekkora követ felcipelsz a keresztig, annyi terhertől, kényelmetlenségtől, negativitástól szabadulsz meg az életben. – Honnan kell vinni a követ? – Kilométerről. – Vannak nagy kövek is? – Vannak. Erős zarándok vihette oda… Forrás: Székely Hírmondó