Elátkozott koponyák

Az angliai Somerset egyik csöndes falujában, Chilton Cabtelóban egy mohával lepett sírkő 1670-től jelzi egy bizonyos Theophilius Broome végső nyughelyét, vagy legalábbis teste nagy részének nyugvóhelyét. Régi, elefántcsonthoz hasonlóan fényes koponyája ui. több mint 300 éve egy szekrényben van, korábbi otthonában, Chilton Cantelo Majorban. Ezzel beteljesedett a végakarata, miszerint fejének a házban kell maradnia. Nem meglepő, hogy örökösei kényelmetlenül érezték magukat. Ám gyorsan rájöttek, hogy a koponyájának a test fennmaradó részeihez való temetésére tett kísérletek csak problémát okoznak mindenkinek. Theophilius sírkövének felirata szerint „szomorú bosszúságtól baljóslatú, ijesztő hangok” hallatszottak az egész faluban, amikor csak megkísérelték eltemetni a koponyát. A hangok csak akkor hallgattak el, amikor a csontereklyét ismét visszahelyezték a szekrénybe.

Az árulással vádolt pap története

Egy másik koponya, amelyet a Manchesterhez közeli Wardley Hallban tartanak, állítólag egy római katolikus pap koponyája, akit 1641-ben kivégeztek árulásért. A koponya az egyik manchesteri templom tornyán volt közszemlére téve, majd egy katolikus családhoz került, akik a Wardley-ba vitték. Sommerseti társához hasonlóan zajokat szokott kelteni, amikor elviszik a házból. Sőt, állítólag még erős viharokat is okozott, és nem volt hajlandó eltemetve maradni. Eric Marple szellemvadász hátborzongató szavaival élve, a „koponya mindig hazatalált”.

A humberside-i Burton Agnes Hall, egy gyönyörűen helyreállított Erzsébet kori kúria ad otthont Anne Griffith koponyájának. Anne apja, Sir Henry Griffith építette a házat 1590-ben. Theophilius Broome-hoz hasonlóan, Anne is a halálos ágyán azt kérte, hogy a halála után vágják le a fejét és tartsák a házban. Megígérték, hogy teljesítik a kívánságát. A koponyát, amelyet a helybéliek csak „öreg Nusi”-nak hívnak, néhányszor elvitték a helyéről. Minden egyes alkalommal velőt rázóan sikoltozott egészen addig, amíg vissza nem vitték a házba. Hogy megakadályozzák a további természetfeletti dühkitöréseket, az öreg Nusit 1900-ban beépítették a ház falába. És Burton Agnes Hallban azóta nyugalom van. A sikoltozó koponyákról szóló legendák a brit folklór kicsiny, ám annál érdekesebb részét képezik. Az egyik feltételezés szerint az ilyen történetek római-brit eredetű „alapozási áldozat” gyakorlatában gyökereznek – amikor is egy állati vagy emberi áldozatot temettek el egy ház alapjaiba, hogy biztosítsák a szerencsét és kiengeszteljék az isteneket.

Megszegett eskük

Egy másik elmélet szerint a történetek abból a szóbeszéd szerinti szokásból erednek, hogy büntetésképpen falhoz állították a szerzeteseket és az apácákat, mert megszegték a szüzességi fogadalmukat, noha valójában az ilyen „kivégzések” nagyon ritkán fordulhattak elő. A harmadik forrást a kelták jelenthetik. Vallásuk tisztelte a koponyát és a kelták gyakran családi kincsként őrizték meg a levágott fejeket vagy felajánlották őket az isteneknek. Kelta kultikus kőfejeket sok helyen találtak Nagy-Britanniában. Bármi is legyen eredetük, a sikoltozó koponyák egységesen ellenkeznek, ha elmozdítják őket választott helyükről. Egy ilyen koponya lakik a dorseti Sherbone-hoz közeli Bettiscombe majorban. Bettiscombe, lágy téglából és fehér kövekből álló épület, a 17. század elején építette a Pinney család, de vannak részei, amelyek ennél sokkal régebbiek. A földet, amelyen áll, már a történelem előtti időkben lakták. A koponyáról származó legrégebbi iratok a 18. századból származnak, de maga, a történet 1685-ben kezdődött. Amikor Azariah Pinney, Bettiscombe ura részt vett a II. Jakab elleni Monmounth-felkelésben. Mivel a vesztes oldalon állt, Pinney-t száműzték Nyugat-Indiába. Mint később kiderült, családja ott is virágzott, és unokája, John Frederick Pinney vissza tudott térni Dorsetbe, ősei földjére. Vele jött egy fekete rabszolga is, aki a háztartás része lett. Megígérte a rabszolgának, hogy halálakor testét visszaviszi Afrikába, ahonnan gyermekkorában rabszolgahajcsárok elhurcolták. John Pinney azonban előbb halt meg. Amikor nem sokkal utána a rabszolga is meghalt, senki nem tartotta be a neki tett ígéretet, és testét a helyi temetőben temették el, ura sírjának közelében. Ám a holttest nem nyugodott békében, és mintha gyászos nyöszörgés hallatszott volna a sírból. Rossz termés, állatfertőzés és viharok kísérték a nyöszörgés hónapjait. Végül a koponyát visszavitték fogadott otthonába, a majorba. Itt végül békésen nyugodott, kettős szerepet betöltve: családi ereklye volt, és ártalmat hozott azokra, akik elmozdították a helyéről.

A helyi folklór szerint az utolsó alkalommal, amikor „megpiszkálták” a koponyát, az annak rendje és módja szerint bosszút állt. A 20. század elején Bettiscombe bérlője egy féktelen karácsonyi partit adott a majorban, mielőtt még elköltözött volna Ausztráliába. A buli alatt felkapta a koponyát, és beledobta a lóitatóba, ami a ház oldalánál volt. Másnap reggel a koponyát nem az itatóban találták, hanem a küszöbön. Hogyan jutott oda, amikor fel kellett másznia egy lépcsőn, át kellett mennie a kövezett tornácon? Michel Pinney (egyenes ági leszármazott) szerint „odafújta a szél”, de ennek nagyon erős szélnek kellett lennie… A 30-as években három fiatal ausztrál kereste fel a ház tulaját. Elmondták, hogy ők a korábbi bérlő fiai, és az incidenstől számított 1 éven belül az apjuk meghalt, és az anyjuk azóta is azt mondogatja, hogy a koponya megátkozta őket. Ez a cikk az Akkord Kiadó gondozásában kiadott Megmagyarázhatatlan című könyvében jelent meg. További információ: http://www.gabo.hu/akkord/ttk04.html