Néha bizony jól jön, ha valaki „belénk lát”, kívülről segít és igyekszik kibogozni az összekuszálódott szálakat. Lehet az bölcs és tapasztalt barát, esetleg pszichológus, de lehet különleges pszichés képességekkel megáldott, úgynevezett lélekl
Volt idő – nem is olyan régen -, amikor a lélek létezését egyenesen tagadták, és mindenféle megnyilvánulását csupán bonyolult kémiai folyamatok eredményének tekintették. Szerencsére már más a helyzet. A tudomány fejlődésével érzékeny műszerek már azt is kimutatták, hogy a halál pillanatában néhány grammal könnyebbé válik a test. A lélek elszáll, és csak az marad, ami látható, ami könnyen felismerhető az emberből az élet során. Pedig éppen az a megfoghatatlan, néhány grammnyi anyagtalan valami számít leginkább. Az tud igazán súlyos lenni, vagy éppen szárnyalóan boldog. És olyan titokzatos, hogy sokszor nem is lehet eligazodni rajta. – Meg tudná mondani, mit is lát pontosan? – Ezt a szót, hogy léleklátó, még abban a gyógyközpontban találták ki, ahol először fogadtam pácienseket. Jobb híján, hiszen akkoriban, nem sokkal a rendszerváltás után, még nem létezett bevált címke arra, amit én nyújtok. Mert ahogy képes vagyok információkat kapni a szemmel nem látható dolgokról, az nem minden esetben látás, mint ahogy az emberi lélek sem körvonalaiban látható forma. A léleklátás az én esetemben azt jelenti, hogy miután ráhangolódtam a velem szemben ülő emberre, attól kezdve valahogy magasabb, finomabb szinten érzékelem személyiségének kisugárzását, érzéseit, s mindez sokszor nem is képekben, hanem más, megfoghatatlan érzetekben jut el hozzám. Például gyakori, hogy a másik érzelmi átéléseit, gondolatait saját magamban tapasztalom. Ha valaki rákérdez valamely ügye kimenetelére, akkor előfordul, hogy képek, képsorok jelennek meg előttem, de az is megesik, hogy illatok, hangok formájában jön egy-egy fontos információ. Ez a sokféle, bennem kavargó megtapasztalás olyan, akár a színes gombolyag, amit ki kell bontani ahhoz, hogy felfűzhessük rá az eseményeket, és azok nyomán értelmezhető tanácsot, iránymutatást adhassak. Hiszen ezért jönnek hozzám. Nem az a lényeg, hogy meglássam azt, amit a másik amúgy is tud, teszem azt, hogy mit evett reggelire, hanem arra vár, hogy segítsek, mert elakadt, és nem látja önmagát tisztán. – Nem mindig hálás feladat szembesíteni valakit önmagával? – Bizony, sokszor előfordul, hogy valaki csak azért jön hozzám, mert mindenáron megerősítést vár, és ragaszkodik a saját tévútjaihoz, hibás elképzeléseihez, vagy a megideologizált kapcsolataihoz. Ilyenfajta önigazolásra nem vagyok jó, és néhányszor megesett, hogy a páciens dúlva-fúlva, sértetten távozott. Ez amolyan szakmai ártalom. Nem túl felemelő érzés, de vállalni kell ennek a kockázatát is. Más az a helyzet, amikor kifejezetten azt érzem, hogy bizonyos dolgokról még nem beszélhetek a másiknak, és olyankor igyekszem olyan irányba terelni a beszélgetést, ami jobban szolgálja a boldogulását. Az úgynevezett szembesülés sokak számára felszabadító erejű. Jó érzés rájönni arra, hogy eddig miért mentek rosszul a dolgok, milyen félelmek, gátlások, előítéletek, hibák vagy ragaszkodások tették az illetőt olyanná, amilyen. Az efféle felismerés nagyon sokat tud lendíteni a „beragadt” helyzeten. Ha szükségét érzem, energiát is adok, hogy könnyebb legyen a megnyílás és az elfogadás. Nagyon hálás feladat ilyen megtisztuláshoz asszisztálni, hiszen időnként kisebbfajta újjászületés játszódik le a szemem előtt. – Az biztos, hogy olyan erőtér veszi körül, ami miatt vagy elfut az ember, vagy azon nyomban kiönti a szívét. Milyen érzés ilyen képességgel élni ebben a világban? – A hétköznapokban, „civilben” nem használom a „látásomat”, túlságosan megterhelő lenne. Ez ugyanis olyasfajta lelki nyitottsággal jár, amelynek nyomán mindenféle negatív élmény is belém áramolhat, nemcsak az, amire összpontosítok. Ráadásul sokkal intenzívebben, mint ahogy másokat is intenzívebben érzékelek olyankor. Például, ha csak elmegyek egy kórház mellett, már megérint az ott lévő fájdalom és szenvedés. Így nem lehet jönni-menni a hétköznapokban. És szeretek is úgy élni, mint bárki más, élvezem a könnyed társalgást, a sörözgetést, az autózást? Ugyanakkor egyik percről a másikra rám tör az érzés, hogy eltévedt, álruhás varázsló vagyok ezen az idegen helyen.