Van-e tudás a halál után?

Negyvenévesen egy háromtonnás teherautó alatt feküdt, és nyakig olajosan azt szerelte. Valami történt az emelővel, és a hatalmas súly a szerelőre zuhant. Tíz percig feküdt ott, míg családja segítséget hívott. Az autó összezúzta mellkasát, erősen vérzett. Végül a tűzoltók emelték le róla a kocsit, ők tették a mentőautóba. Sawyer eközben elvesztette az eszméletét és tudata távolodni kezdett testétől. Látta önmagát először közelről, ahogyan fekszik, miközben körülötte nyüzsögnek a tűzoltók és mentősök. Látta a családját, síró feleségét és sápadt gyerekeit. Aztán a távolság nőni kezdett, végül önmaga véres testét már csak húsz, majd körülbelül ötven, aztán száz méterről látta, már csak egészen aprónak – és valahol repült… ” Ezek voltak a legcsodálatosabb percek, amelyeket valaha is átéltem!” – mondta hat évvel később az újságíróknak. Már semmit sem látott, repült valami sűrű anyagban, és tudatában volt annak, hogy ő most már meghalt. Átélte mindazokat a dolgokat, amelyeket Moody könyveiből ismerünk. A halálközeli élmények, a klinikai halálból visszahozott emberek beszámolói sok részletükben egyeznek azzal, amit Sawyer mesél. De nem ez a lényeg! Sokkal fontosabb, hogy eközben valami történt az agyában, és ő ezt nagyon halványan érezte is. Mintha valamilyen emlékek ébredeznének. Valami olyan tudás, amit valaha tudott, de mára – vagy erre az életére? – teljesen elfeledett. Kínzóan ismerős volt mindez, bár nagyon homályos. Voltaképpen nem tudta, miről van szó. Soha nem érezte magát olyan aktívnak és összefogottnak, mint akkor – amikor valójában nem is élt… De abban az állapotában nem vette észre az ellentmondást. Valamilyen komoly tudás gyülekezett az agyában, összeálltak a részletek, és nagyon szeretett volna tevékenykedni. Valamilyen mérhetetlen szeretetet érzett – később bevallotta, hogy amit a felesége és gyerekei iránt érzett, az mind semmi ahhoz képest, amit ott, abban az állapotban megtapasztalt. „Ott” volt valami, ami hatalmas szeretetet árasztott, és amit ő is úgy szeretett, mint soha semmit vagy senkit.

Az eset voltaképpen most tér el a megszokott halálközeli élményektől. Thomas Sawyert az orvosok életre keltették, meggyógyították, hosszú lábadozás után felépült. De ettől kezdve hol nappal, hol éjjel „be-bekattant” az agyába egy ismeretlen szó: kvantum. Fogalma sem volt róla, mit jelent. De a dolog nem hagyta nyugton. Agyában egyre világosabban rajzolódtak ki egy különös tudomány határai, mélységei. Valahol már értette Max Planck kvantumelméletét, Niels Bohr javításaival együtt. A helyzet annyira kínozta az autószerelőt, hogy egy napon bátorságát összegyűjtve beállított az egyik helyi könyvesboltba, és megkérdezte az eladót: – Mond önnek valamit az a szó, hogy kvantum? – majd zavartan tette hozzá, hogy valamiféle magyarázatot adjon különös kérdésének: – Egy rejtvényt szeretnék megfejteni, ott olvastam. Sawyer úr tudós könyveket cipelt haza. Felesége nem értette a dolgot, ráadásul a férfi is zavarban volt. Nem tudta megmagyarázni, miért vonzódik újabban a kvantumfizikához! De beiratkozott az egyetemre, a fizika szakra. Előre közölte, hogy őt e tudománynak csak egyetlen ága, a kvantumfizika érdekli… Az egykori autószerelő elismert fizikus lett, nevét jegyzik a szakmában, de állítja: az egyetemi évek alatt csak sorra feltárta az agyában mindazt, ami valamilyen módon már korábban ott volt. Lehetséges, hogy reinkarnációs esettel állunk szemben, és Sawyer úr valamelyik előző életében foglalkozott a témával – netán ő volt Max Planck? Lehet. De az sem zárható ki, hogy ma még ismeretlen módon került agyába az egész tudásanyag, amire nem derült volna fény a balesete nélkül. Az a megrázó esemény, a klinikai halál szabadította ki agyából a rég bekódolt információkat, tudásanyagot. No, de ki, mikor, hogyan és miért helyezte azt bele az autószerelő tudatába…? A megoldás még várat magára!