Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely.
Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült, és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek. Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanuló társak írtak róla. Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Kis idő múlva mindegyik nevetn kezdett. „”Tényleg?”” – hallatszott a suttogás… „”Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!”” – és „”Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek”” – szóltak a megjegyzések. Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is törödött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak magukkal és a társaikkal. Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után – akik szerették vagy ismerték a fiatalembert – odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsó vivő katona megszólította: „”Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?”” Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta:””Mark nagyon gyakran beszélt magáról.”” A temetés után összegyültek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel. „”Valamit szeretnénk mutatni”” – mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. „”Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.”” A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A tanárnő – anélkül, hogy odanézett volna – tudta, hogy ez egyike volt azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról. „”Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak”” – mondta Mark anyja. „”Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.”” A többi régi tanítvány is összegyült a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott és azt mondta: „”Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában örzöm.”” Chuck felesége pedig így szólt: „”Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba.”” „”Az enyém is megvan még”” – mondta Marily. „”A naplómban tartom””. Ekkor Vicki, egy másik osztály társuk a zsebnaptárát vette elő, és megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek. „”Mindig magamnál hordom”” – mondta Vicki, és hozzátette: „”Meg vagyok gyözödve, hogy mindnyájan megöriztük azt a listát.”” * Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap. Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő. Mindenki megteheti, aki ezt az írást elolvassa. Ha nem teszed meg, elszalasztól egy csodás lehetőséget, hogy valami kedveset és szépet tegyél.
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
