Tegnap az egyik tévécsatornán egy német párról volt szó. A férfi rendszeresen börtönben ül, a nő pedig, aki már a harmadik gyereket szüli a férfinak, rendre el akarják venni a gyerekeket, hogy állami gondozásba adják. Két gyerek már nevelőszülőknél van, a
A pár nevére nem emlékszem, nevezzük őket Eriknek és Erikának. Erik huszonnyolc, Erika huszonhat éves volt, amikor a férfi egyik unokatestvérénél véletlenül találkoztak. Erika becsöngetett a kertkapun, Erik ment ki ajtót nyitni, és abban a pillanatban, ahogy megpillantották egymást, egymásra mosolyogtak, és azontúl soha többé nem tudta ezt a mosolyt semmi letörölni, csak a törvény, a rend, a társadalom. Abban a pillanatban, ahogy egymásra néztek, mindketten biztosan tudták, hogy leküzdhetetlen vonzalom ébredt közöttük, hogy megtalálták egymást. Menthetetlenül egymásba szerettek. Később derült csak ki, hogy a hányattatott gyerekkorú Erik és Erika anyja azonos. Mindketten nevelőszülőknél töltötték az első éveiket, csak hosszas kutakodás után találták meg rokonaikat. Kiderült, hogy féltestvérek. De már későn. Addigra már olyan erősen, elfojthatatlanul, elementáris hévvel izzott közöttük a lelki és testi szerelem, hogy semmi nem állíthatta meg őket. Elkapcsoltam a tévét, mert szörnyű volt számomra látni, hogy újra és újra meghurcolják őket, amiért a törvény értelmében vérfertőzést követnek el. Hogy tárgyalásról tárgyalásra, börtönből börtönbe ráncigálják a férfit, és ahogy az asszonytól a legkisebb babáját is el akarják, és el is fogják venni. Az jutott eszembe, ha velem történne ez, már rég elszöktem volna. Elszöktem volna egy békésebb, okosabb világba, valahová Ázsiába, ahol nem kérdeznek, csak elfogadnak. Ahol ismerik a lélek kifürkészhetetlen útjait, a lélektársak útkeresését, a reinkarnáció tényét, az egymásra találást, a gongütést, amit csak az hall, akinek szól, ebben az esetben ez a két lélek, Erik, és Erika. Én már rég elszöktem volna. Talán ők is elszöktek volna, ha tehették volna. Valószínűleg nem tehették, mert ők maguk vállalták ezt a kínokkal, könnyekkel terhelt életet. Nemrég olvastam dr. Michael Newton, amerikai pszichológus könyvét, aki életét annak szánta, hogy hipnózisban előző életekbe, és az életek közötti életbe viszi pácienseit. A könyv fantasztikus, voltaképpen abszolút hihető, logikusan felépített, és szinte minden kérdésre választ adó képet ad arról a világról, ahonnan jöttünk, és ahová tartunk. Nincs a sorai között semmi hatásvadász megnyilvánulás, semmi hókuszpókusz. Tényszerűen leírja a hipnotizált és a hipnotizőr párbeszédét, aztán ki-ki levonhatja magának a tanulságot. Képtelenség lenne néhány sorban leírni annak a könyvnek a tartalmát, de a testvérpár történetének megértéséhez kiragadnék egy-két érdekességet belőle. Dr. Newton kutatásai szerint halálakor a lélek kiszáll a testből, és egy fényes, felhős, ködös részre ér, amiről a tapasztaltabb lelkek tudják, hogy mi az, a fiatalabbakat pedig mindig várja valaki, akit szeretnek, és aki elvezeti őket oda, ahová menniük kell. A lelkek akkor érzik másodszor is a frenetikus boldogságot (először, amikor rádöbbennek, hogy bár meghalt a testük, ők mégis élnek), amikor ebben a megfoghatatlan, anyagtalan világban felismerik régi szeretteiket, akikkel lehet, hogy az éppen elmúlt életükben nem is találkoztak. Kis csoportokban, lélekcsaládokban várakoznak a lelkek az időtlenségben, és általában az életeket, amiket élni fognak, úgy választják meg maguknak, hogy abban a szerepeket egymás között osztják ki. Gyakori például, hogy a szülő-gyerek kapcsolatban a lelkek felváltva vállalnak szerepet, egyszer az egyikük, másszor a másikuk a szülő. Több lélektársunk is van tehát, de egyikük általában mindig a társ, a szerelem, a házastárs szerepét fogja betölteni. A szerepeknek, a földi létnek a célja a tanulás.