Fantasztikus könyvet olvastam a minap. Egyszerűen nem tudtam letenni. Kamaszlányom meg is rémült, mert azt látta, hogy órák óta mozdulatlanul fekszem a kanapén hanyatt, kezemben egy könyv, melyen nagy betűkkel ez áll: A HALÁL.
A cím persze nem halál, hanem egészében ez: A halál, mint ragyogó kezdet. Nem kell megijedni, nem valami öngyilkosságra buzdító szekta kiadványa ez. A könyvecskét – nem több mint 80 oldal – Elisabteh Kübler-Ross svájci pszichiáternő írta a haldoklók mellett töltött, hosszú pályafutása alapján. „Az élet nem ér véget, mikor meghalsz. Akkor kezdődik.” Mindannyian hallottunk, olvastunk már arról, hogy a halállal az élet nem ér véget, sőt, csak akkor kezdődik igazán, de soha nem lehettünk benne biztosak, hogy amit hallottunk, nem csupán valami élénk fantáziájú sarlatán beszámolója-e, vagy egy exhibicionista háziasszonyé, aki szeretne végre reflektorfénybe kerülni azzal, hogy kamerák előtt elmeséli, hogy is volt, amikor megcsúszott a síkos konyhakövön, beverte a fejét a felmosóvajlingba, és kiszállt a testéből a lelke… Elisabeth Kübler-Ross tapasztalatai, megfigyelései nem szemfényvesztésen alapulnak. Egy orvos megfontolt, több szempontból megvizsgált állításai ezek, melyek miden esetben mentesek a csúsztatástól, a túlzástól, a tupírozástól. Elisabeth Kübler-Ross-t 23 díszdoktori címmel tüntették ki és számos könyvet írt, melyek közül legismertebb a sok nyelvre lefordított Interjúk haldoklókkal (1969): ez csupán Németországban mintegy félmillió példányban jelent meg. Elisabeth Kübler-Ross az USA Arizona államában, egy szanatóriumban halt meg, kilencévi súlyos szenvedés után. „A haldoklásban nincs semmi, amitől félned kellene. Ez lehet életed legcsodálatosabb tapasztalata. Az egész attól függ, hogyan éltél.” Húszezer esetet tanulmányoztam az egész világon olyan emberekről, akiket már klinikailag halottnak nyilvánítottak, de később visszatértek az életbe – írja egyik könyvében. -. Néhányan közülük egészen természetesen ébredtek fel, mások csak újraélesztési próbálkozások után. Kübler-Ross azt állítja, hogy az ember a halála utáni pillanatban általános élményt él át, tehát mindegy, hogy az illető Ausztrália őslakója, hindu vagy muzulmán, keresztény vagy hitetlen, s ugyanígy független annak korától vagy gazdasági helyzetétől. Itt ugyanis egy egészen emberi eseményről van szó, mint ahogyan a normális születési folyamat is általános emberi esemény. A halálélmény majdnem ugyanolyan, mint a születés. A halál megszületés egy másik létre, amit egészen egyszerűen lehet bebizonyítani. – A kereszténység kétezer éven át azt kérte az emberektől, hogy „higgyenek” a túlvilági dolgokban. Számomra ez már nem hitbeli ügy, hanem tudom, hogy így van – mondja Elisabeth. „Amikor letetted azokat a vizsgákat, amelyekért a földre küldtek, akkor megengedik neked, hogy lediplomázz. Megengedik, hogy levesd a tested, amely bebörtönzi a lelked.”
A három stáció
A pszichiáter három lépcsőfokot különít el a halál eseményében. Az ember testi halála azonos azzal a folyamattal, amit a pillangónak a bábból való kilépésekor láthatunk. A báb a lárvával együtt a mulandó emberi test. De ezek nem azonosak velünk, csak olyanok, mint egy ideiglenes ház. A halál csak átköltözés egy szebb házba. Mihelyt a báb, akár öngyilkosság, akár gyilkosság, akár szívroham vagy krónikus betegség révén, tehát teljesen mindegy, hogyan, visszafordíthatatlanul megsérült, szabadon fogja engedni a pillangót, vagyis a lelket. És itt következik a második lépcsőfok. Itt már nem a test, hanem egy úgynevezett pszichikai energia táplálja az embert. Agy sincs, ami gondolkozzon, a szív is leállt, ami a vért pumpálja. Nem mérhető sem a pulzus, sem az agyhullámok, a pillangó már a bábon kívül található, ami nem azt jelenti, hogy mar halottak vagyunk, hanem csak azt, hogy a báb már nem működik. Miután szabad pillangóvá lettünk, vagyis lelkünk kilépett a testünkből, mindenekelőtt észre fogjuk venni, hogy mindezek dacára mindent érzékelünk, sőt, még annál is többet, mint addig. De ez egy újfajta érzékelés. Pontosan tudjuk, ki mit mond, gondol, csinál. Sőt voltak olyan emberek is, akik megnevezték annak a kocsinak a rendszámát, amelyik elütötte őket, majd egyszerűen továbbhajtott. Tudományosan tehát nem lehet megmagyarázni, hogy valaki, akinek már nincsenek agyhullámai, még képes egy rendszámot leolvasni és megjegyezni.
A műtét alatt is mindent hallasz, értesz
Nagyon sok ember lép ki a testéből valamilyen operáció alatt, és ténylegesen végignézi azt. Ez azt is jelenti, hogy amíg a beteg nincs magánál, csak olyan dolgokról lenne szabad beszélniük, amiről úgy hiszik, hogy az öntudatlan beteg egyébként is hallhatná. Szomorú, hogy öntudatlan emberek jelenlétében egyesek miket beszélnek, miközben azok mindent hallanak. Ha haldokló anyánk vagy apánk ágyához lépünk, aki már nagyon mély kómában van, mindent hall, amit mondunk. És ezért soha sincs túl késő azt mondani, hogy „sajnálom”, vagy „szeretlek”. Ebben a második fokozatban, az ember újra egésszé válik. Aki sánta volt, vagy félkarú, sérült, égett volt az arca, az újra épkézláb és hibátlan. A vakok látnak, a süketek hallanak. Amikor visszatérnek, természetesen ismét a régi, beteg testükben találják magukat.
Senki nem hal meg egyedül
Amikor az ember kilép a testéből, olyan létbe kerül, ahol már nincs többé idő, ahol tehát az idő egyszerűen nem létezik, mint ahogy a mi értelmünkben vett helyről és távolságokról sem lehet beszélni, mivel mindezek földi jelenségek. Ha például Vietnámban meghal egy fiatal amerikai, és közben az anyjára gondol, aki Washingtonban van, a gondolati erő segítségével áthidalja a sok ezer kilométert, és egyszeriben az anyjánál találja magát. Tehát ezen a második lépcsőfokon nincsenek távolságok. Ez a jelenség már nagyon sok ember számára jelentkezett, amikor egyszer csak tudatossá vált számukra, hogy valaki, aki meglehetősen messze lakott, hirtelen ott volt velük. De hogy lehetséges, amikor az illető még él? Úgy, hogy nem élt. Másnap vagy egy hétre rá jött a hír, hogy ekkor és ekkor meghalt. Senki nem hal meg egyedül, mert azok, akik előtte haltak meg és szerették, várnak rá. De ha túl fiatalon hal meg, és minden szerető hozzátartozója él, akkor egy őrangyal vár rá. Minden embert születésétől a haláláig szellemi lények kísérnek. Minden embernek van ilyen kísérője, akár hiszi valaki, akár nem, akár zsidó, akár katolikus vagy vallástalan, ez egyáltalán nem játszik szerepet. Mert az a szeretet, amelynek következtében minden ember megkapja ajándékul ezt a kísérőt, feltétel nélküli.
Harmadik stáció: A fény
Egyszer csak csodaszép fény sugárzik az ember felé. Ez a fény fehérebb a fehérnél, egészen világos, és minél közelebb kerülünk ehhez a fényhez, annál inkább el fog tölteni minket a legnagyobb, leírhatatlan, feltétel nélküli szeretet, amit egyáltalán nem tudunk elképzelni. Egyáltalán nincsenek rá szavak. Ha valaki átél egy halálközeli élményt, akkor csak egészen rövid időre láthatja meg ezt a fényt, és azonnal vissza kell térnie. Ha azonban végleg meghalunk, akkor a báb és a pillangó közötti kapcsolat, melyet egy köldökzsinórhoz („ezüstzsinórhoz”) lehetne hasonlítani, elszakad. Utána már nem lehet visszatérni a földi testbe. De akkor már úgysem akarunk többé visszatérni, mert aki egyszer is látta ezt a fényt, nem kívánkozik többé vissza. Ebben a fényben fogjuk először átélni, hogy mik lehetettünk volna emberként. Itt csak megértést fogunk tapasztalni, elítélést nem. Itt olyan, feltétel nélküli szeretettel találkozunk majd, amit egyáltalán nem lehet leírni. És ebben a jelenlétben, amit sok ember Krisztussal vagy Istennel, a szeretettel vagy a fénnyel jellemez, tudatosul majd bennünk, hogy egész földi életünk nem más, mint egy iskola, hogy ezt az iskolát végig kell járnunk, bizonyos dolgokat meg kell tanulnunk, és bizonyos vizsgákat le kell tennünk. Mihelyt elvégeztük a feladatunkat, és sikeresen megbirkóztunk vele, hazamehetünk. „Nincs szükség arra, hogy Indiába menjünk vagy bárhová a békénket keresni. Meg fogod találni a szobádban, a kertedben, vagy akár a fürdőkádadban.” Forrás: www.lelkititkaink.hu www.wikipedia.hu
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
