Azt hiszem, mindenkinek vannak különös álmai. Olyanok, amelyek örökre megváltoztatják az életét, de legalábbis az érzéseit egy bizonyos emberrel, eseménnyel vagy félelemmel kapcsolatban.
Álmaim nagy részét - sok emberhez hasonlóan – én is elfelejtem, ám van egy, amelyet nem tudok, és nem is akarok kitörölni az emlékeimből. S hogy miért épp most mesélek erről? Az ok egészen egyszerű: holnap Halottak Napja van, s az álmom a nagymamámról szól, aki öt évvel ezelőtt távozott közülünk a másvilágra. Vallásos nevelésben részesültem, így mindig is hittem a túlvilágban, noha magam sem tudtam, valójában milyen lehet az a bizonyos másik dimenzió. Hol habos felhőkön mosolygó szőke angyalokról, hol fekete üregekben fortyogó üstöket kavaró, vörös ruhás ördögökről fantáziáltam, és próbáltam elképzelni, milyen lehet odaát. A temetőktől azonban mindig is irtóztam. Korántsem tiszteletlenségből használom az „irtóztam” kifejezést, sokkal inkább azért, mert ez jellemzi leginkább azt a feneketlen rettegést, amellyel gyermekkorom óta a temetők iránt viseltettem. Ismerve gyengeségemet, a szüleim sosem erőltették, hogy részt vegyek a rokonaink temetésén, így mindig „megúsztam” a megrázó élményt. Imádott nagymamám, édesanyám anyukája egy hideg téli napon hagyott itt bennünket, és bár tudtuk, hogy a szó szoros értelmében megboldogult (hiszen megszabadult a fájdalmaitól és találkozhatott végre az évekkel korábban elhúnyt nagypapával), mindannyiunknak nagy lelki megrázkódtatást jelentett a halála. Hogy osztozzak a család fájdalmában, egy nap szabadságot vettem ki a munkahelyemen, hogy vidékre utazhassak a temetésre. A főnököm nehezen, de elengedett, ennek ellenére valahogy képtelen voltam örülni. Végig arra gondoltam, hogy a nagymama már egészen máshol van, ezért nekem sem kellene ott lennem. De akkor hol lehet? Milyen lehet az a világ, amelyet nem ismerünk? Mi van, ha nincs is másvilág? Kétségbeesésem hangjai voltak ezek, és bár mélységesen szégyelltem magam a hitetlenségemért, nem tudtam jó dolgokra és szép emlékekre koncentrálni. A temetés reggelén a család elindult a vasútállomásra. Épp az ajtót zártam, amikor megcsörrent a telefon. A rokonaink voltak, és azt mondták, elmarad a temetés, mert a föld túlságosan fagyos. Talán holnap, mondták. Vagy holnapután. Nem vehettem ki több nap szabadságot, így otthon maradtam, mégsem volt lelkiismeret-furdalásom. Láttam magam előtt a nagymamát, amint huncut mosollyal azt mondja: ezt jól elintéztük, igaz? Néhány órával később beesteledett, s a környék elcsendesedett. A szememre észrevétlenül telepedett az álom, ruhástól aludtam el a kanapén. Álmomban is álmodtam. Egy kanapén feküdtem, előttem a tévé képernyője szürkésfehéren sistergett. Véget ért a műsor. Hunyorogva, résnyire nyitottam a szemem. Nincs adás? Hűvös volt, megborzongtam, a plédem után nyúltam, de nem találtam. Felültem, hogy megkeressem, és döbbenten vettem tudomásul, hogy nem otthon vagyok. Mi ez? Hol vagyok? Megdörzsöltem a szemem, körülnéztem. Egy hatalmas házban ültem, amely leginkább egy sötét csarnokhoz hasonlított. Pislákoló fények százai jelezték, hogy nem vagyok egyedül. Nem lámpások, hanem ugyanolyan szürkésfehéren sistergő televíziók voltak, mint amilyen előttem is villódzott. Minden készülék előtt egy kanapé állt, s rajta egy-egy ismerősöm feküdt, láthatóan mély álomba szenderedve. Apa, Anya, a bátyám, az unokatesóm, a barátaim, a kollégáim. Hihetetlen és egyszerre mégis természetes látvány volt ez a hangár, és a vibráló képernyők. Az álom eközben egyre erősebben húzta lefelé a szempilláimat, arra kényszerítve, hogy hátradőljek, és kissé fázósan ugyan, de újra elaludjak, amikor egyszercsak egy hangot hallottam a fejemben. (Tisztán emlékszem, hogy nem kívülről hallottam, mégsem tűnt ijesztőnek.) – Eszterkém, de jó hogy itt vagy! – szólalt meg a nagymama, és a kanapé mellett ácsorogva rám mosolyodott. Virágos ruhát, csinos blúzt és piros gyöngysort viselt – csupa olyan ruhát, amelyeket hosszú évek óta (pontosabban a nagypapa halála óta) nem volt hajlandó felvenni. Nagymama, de hiszen te tolókocsiban ülsz, gondoltam. – Segítenél nekem, kislányom? – kérdezte bársonyos hangján (amelyet ezúttal is csak a fejemben hallottam) – szeretnék átmenni egy másik házba, ami az utca túloldalán van! Megfogta a kezem. Milyen különös, furcsa, hűvös érzés – mintha a szél játszana velem. – Miért nem maradsz itt? Mindenki itt van!- győzködtem. Próbálj meg inkább pihenni, jó? – Nem lehet, édesem, sóhajtott szomorúan. Nem jó itt nekem, fájdalmaim vannak, kényelmetlen az ágyam, fázom, és nagyon vágyom valami naposabb, melegebb helyre. Az út túloldalán van egy ilyen ház. Gyönyörű, békés, világos, és telis-tele van virágokkal és melegséggel. Átkísérnél oda? – Persze, hogy átkísérlek! – mondtam, és feltápászkodtam a kanapéról. Elindultunk az úton. Sötét volt, ahogy a házban is. Az ösvény keskeny volt, s a széleit magas, fekete macskakövekkel kirakott kőfal szegélyezte. Ahogy távolodni kezdtünk a háztól, még nyirkosabb és hidegebb lett. Félni kezdtem, és a hidegtől szabályosan reszkettem. Nagymama, ne menjünk tovább, nincs itt se út, se ház, gondoltam, mire a nagymama hátranézett, és hófehér hajával keretezett, jóságos arcával azt felelte: Ne félj! Majd meglátod, hogy van! Minden lépéssel egyre nagyobb lett a sötét, s úgy éreztem, hogy a totális feketeségbe, a semmibe ballagunk. Nem akarok arra menni, elég volt, félek, nagyon félek, kiabáltam némán. Bízz bennem, mondta a nagymama, és maga után húzott. Amikor már azt hittem, hogy tényleg nem bírom tovább, egyszerre vékony fénysugarat pillantottam meg az út végén. A fénycsóva egyre terebélyesedett, és ahogy közeledtünk, az út vége szinte eltűnt a mindent beborító meleg, simogató, aranyfehér fényben. Látod már, kérdezte a nagymama némán, és sötétkék szeme csillagként ragyogott. Ez az a hely, amiről meséltem.
Az út kiszélesedett, és balra feltűnt egy villaszerű tornácos ház. Messziről úgy látszott, mintha tágas teraszairól szinte lecsordulnának a színes virágok. De ezek nem földi virágok voltak. Szirmaik mintha több centi vastag, puha bársonyból készültek volna, mézes illatuk pedig egyenesen bódító volt. A távolból tengerzúgás hallatszott, s a horizonton olyan kép tárult elém, amit korábban el sem tudtam volna képzelni. Egyszerre kilenc aranyszínű napkorong világította meg a házat, s a vöröslő fény mindent beragyogott. A ház ablakai ragyogtak, s valahonnan kellemes muzsikaszó áradt. Egy szivárványszín virágokkal befont kovácsoltvas kapuhoz érkeztünk, amely magától kinyílt. – Hazajöttem, mondta a nagymama, de mielőtt szóra nyithattam volna az ámulattól eltátott számat, beléptünk a csodás kertbe. Ismerősök érkeztek mindenfelől, és szeretettel üdvözöltek minket. Honnan ismerem őket? A nagymama elengedte a kezem, és azt mondta: – Köszönöm kislányom, hogy elkísértél, de most már vissza kell menned! – Nem akarok innen elmenni! – tiltakoztam némán. A nagymama elindult a faragott kőlépcsők felé, és kezeivel végigsimította az előtte lágyan hajladozó barackszínű rózsák fejét. Veled akarok menni, kiabáltam volna hangtalanul, amikor egyszerre valami megcsiklandozta a bokám. Lenéztem, és két pajkos, szürke cirmos macskát láttam magam előtt – a lábaim körül tekeregtek, csíkos testükkel finoman cirógatva a bőröm. Könnyek szöktek a szemembe, összeszorult a szívem. Azonnal felismertem őket, hisz valaha az én állataim voltak. (Az egyiket lelőtték, a másikat elgázolták sok-sok évvel ezelőtt.) – Hát ti mit kerestek itt? Egyáltalán, hogy lehettek itt? Hiszen már nem is éltek…
Csuromvizes hajjal, zihálva ültem fel az ágyban. Otthon voltam, a saját házunkban. Már pirkadt, s a szobát különösen hideg levegővel töltötte meg a hajnal. A végtagjaim szinte jéggé dermedtek. A nagymama megérkezett, gondoltam némán. Visszahanyatlottam a párnára, és becsuktam a szemem. Próbáltam visszamenni a ragyogó házhoz, a fényes kapura, a melegre és a virágokra koncentráltam, de semmit nem láttam. Egyszerre, nagyon messziről, mintha csak az érzékeim játszanának velem, egy suttogó, szeretetteljes hangot hallottam. Az egy más világ, ahova te nem léphetsz be! Még nem.