Idegen élet nyomában

Kizárt, hogy a hatalmas univerzumban csak a Földön legyen intelligens élet – mondta el lapunknak Almár Iván, aki több évtizede keresi ennek nyomait. – Néhány hónapja egy aszteroida repült el a Föld mellett. Veszélyben voltunk? – Nem. Ez már nagyon sokszor megtörtént, százával repültek el meteorok mellettünk, csak korábban nem voltak eszközeink, hogy érzékeljük őket. – Nem kell félnünk attól az amerikai műholdtól sem, amelyik éppen lezuhanni készül? – Több ezer tonnányi űrszemét – régi műholdak darabkái, rakéta fokozatok – potyogott már le, de még egyszer sem csapódtak be lakott területen. A bolygónk felszínének legnagyobb részét víz fedi, így a műhold – már ami megmarad belőle – is jó eséllyel az óceánba csapódik majd. Nem is azzal van gond, ami belép a légkörbe, hanem ami ott marad, márpedig 300-400 kilométer fölött ezek a testek évmilliókig is keringhetnek. A kínaiak egy éve kísérletképpen szétlőttek egy műholdat, akkor annyi szemét keletkezett, mint évtizedek alatt. Azóta bejelentették, hogy nem csinálnak többet ilyet, de ez a rengeteg szemét lavinát indíthat el: beleütközik valamibe, így még több szemét keletkezik, egy idő után annyi, hogy az már az űrhajózást fogja fenyegetni. – Ilyen magasságban a műholdakra is veszélyt jelenthet? – Természetesen igen. A távközlési műholdak szinte mindegyike azonban 36 ezer kilométeres magasságban kering, így az amúgy is egy zsúfolt hely. Értéke is van, a Nemzetközi Távközlési Unió kiköti, milyen feltételekkel lehet oda feljuttatni egy-egy műholdat. Nagy ugrás ez ahhoz képest, hogy ötven éve még attól tartottak, az államok tiltakoznak majd, ha felettük átrepül egy műhold. Akkor még Eisenhower amerikai elnök sem nagyon támogatta az amerikai mesterséges holdak fellövését. Az első, 1957-ben felbocsátott szovjet Szputnyik aztán akkora lelkesedést váltott ki, hogy nem tartottak többé az tiltakozástól. – Nem véletlen talán, hogy az űrkutatás a hidegháború idején lendült fel. Ennek a végére mintha alább is hagyott volna a lelkesedés mind az orosz, mind az amerikai oldalon. – Különbséget kell tenni a kutatás, a mindennapi alkalmazás, az emberes űrutazás és a hordozóeszközök fejlesztése között. Ez utóbbi egyértelműen kudarctörténet: ötven év alatt nem sikerült egy olcsó hordozóeszközt kifejleszteni. Annak is már majdnem negyven éve, hogy ember járt a Holdon, és a Mars-utazás mintha mindig 20-30 évvel előttünk lenne. Más területekről, például a gyakorlati alkalmazásokról azonban mindez nem mondható el: önálló iparággá vált, mindennnapi életünk része. Elég a navigációt vagy a távérzékelést említeni. És ebből Magyarország sem maradhat ki. – Számon tartják a magyarokat? – Több évtizedes hagyományaink vannak például a sugárzásmérés területén. Ha valahol erről van szó, eszükbe jut Magyarország. – Zajlik nálunk előremutató fejlesztés? – Igen, és meglepő módon mindinkább a magánszférában. Évekig azzal kínlódtunk, hogy minden csak állami támogatással, egyetemi, akadémiai pénzekből folyik. Az utóbbi egy-két évben jutottunk el végre odáig, hogy már működnek kis- és középvállalkozások is, amelyek műszereket, berendezéseket, tesztelésre alkalmas technikát fejlesztenek. Erre pedig van kereslet, ha valaki jól csinálja, hiszen a világűrben nagyon kemény feltételek vannak: ha valami nem működik, nem lehet odaküldeni egy szerelőt. – Mik a következő lépések? Mikor jut el ember mondjuk a Marsra? – Nagyon kevés dolog tűnik biztosnak. A hatvanas években született Amerikában egy könyv, amelyben azt próbálták megjósolni, hová jutunk 2001-re. Úgy képzelték, addigra már az egész naprendszert gyarmatosította az emberiség. Igaz, a XX. század elején még szakácsot és távírászt vizionáltak egy képzelt űrállomásra, számítógépet viszont nem. – Akkor sem volt túlságosan fejlett a számítástechnika, amikor Ön az ötvenes években elkezdett ezen a területen dolgozni. – Én tekerős számológéppel kezdtem dolgozni, Illés Erzsébet, aki lassan ötven éve a feleségem, pedig az első magyar csillagász volt, aki megtanulta a lyukszalagos számítógépek programozását. Persze ezek még szobányi méretű gépszörnyek voltak. Nem is álmodtunk a személyi számítógépekről, vagy az internetről. – Arról sem álmodott, hogy egyszer kijut az űrbe? – Én a kezdetektől az eredményeket figyeltem, és mikor az első űrhajósok, pláne, mikor, 1980-ban az első magyar kijutott az űrbe, már a korom miatt sem lettem volna alkalmas. De nem is vagyok az a típus: nem hiszem, hogy fizikailag alkalmas lettem volna a kiképzésre. Évtizedekig foglalkoztam a szakterületemmel, a felsőlégkör tanulmányozásával a tudományos akadémia Csillagászati Kutatóintézetében. A hetvenes évek elejétől jó tíz évig dolgoztam a Kozmikus Geodéziai Obszervatóriumban is, ahol 1978 körül én indítottam el a műholdas felvételek gyakorlati feldolgozását. De sok mindent kipróbáltam, talán éppen ezért lettem tíz éve az Űrkutatási Tudományos Tanács elnöke.– Említette, hogy a felesége is csillagász. Egy ilyen családban a gyerekeikre is ragadt valami ebből a szenvedélyből? – Ők nem ezzel foglalkoznak: a fiam ugyan a Földmérési és Távérzékelési  Intézetben dolgozik, de  informatikusként. a lányom pedig külkereskedő lett. Talán majd az unokák, de ők még kicsik. – Ők talán látják már a földönkívüli intelligens életet kutató SETI program eredményeit is. Nagyapjuk ennek a programnak a képviselője Magyarországon. – Bár amolyan társadalmi munka volt ez mindig a számomra, mégis nagyon fontosnak tartom. Igaz ugyan, hogy a rádiótávcsövek még semmiféle üzenetet nem fogtak fel idegen civilizációktól, és nem is tudni, vannak-e egyáltalán ilyenek, de ugyanakkor ellentmondásnak tartom, hogy itt a Földön nyüzsög az élet, és az óriási univerzumban máshol nyoma sincs ennek. Ennek a feloldására most a technika kínál lehetőséget. – Küldtünk mi célzottan üzenetet csillagok felé? – Nagyon kevés és jelentéktelen példát találni erre. Jelenleg azonban még abban sincs egyetértés, nem jelent-e veszélyt az, ha hírt adunk magunkról. A vitába én is belekeveredtem: 2005-ben San Marinóban javasoltam egy skálát arra, hogyan lehetne ezeket az üzenetküldéseket fontossági sorrendbe helyezni. Ez meglehetősen nagy port vert fel világszerte. – Idegen civilizációktól kell félteni az emberiséget? – Nem szeretnék állást foglalni arról, hogy a Föld számára veszélyt jelentenek-e a küldött üzenetek, csak különbséget próbáltam tenni a skálával a lelkes amatőrök által küldött jelek és a hatalmas antennák által kibocsátott üzenetek között. Nem is mernék véleményt mondani arról, léteznek-e veszélyes idegen civilizációk. Akik ezt állítják, bizonyítékok híján azok is – kiindulva az emberiség történetéből – csak annyit mondanak, miért ne lennének? – Nem veszíti el a lelkesedését néha a programmal kapcsolatban? Évtizedek teltek el, és semmi eredmény nincs. – Ha belegondol, hogy Amerikában már ezer éve jártak vikingek, meg állítólag kínaiak is, és aztán még ötszáz évnek kellett eltelnie, amíg Kolumbusz átkelt az óceánon, és megindult az igazi gyarmatosítás. Ma sem mennek a dolgok nagyon gyorsan. Ötven éve indult az egész folyamat, de ebből igazán csak az elmúlt 10-15 évben lett nagyobb szabású vállalkozás. – Mikor érezte azt, hogy legközelebb jutott az eredményhez? – Abban nagyon erősen hiszek, hogy van élet az univerzumban, elképzelhetetlen, hogy ez csak a Földön alakult ki, de magát az életet kimutatni csillagászati távolságokból elképesztően nehéz. A technikai civilizáció felfedezése viszonylag könnyebb, hiszen egy ilyen például kifejleszthet egy olyan berendezést is, amelynek a jelei foghatók. – Ha fél évszázada kerültek ki az első jelek az űrbe, azok most ötven fényévre járnak. Észlelik ott ezeket? – Az aktív SETI legnagyobb problémáját éppen abban látom, hogy szerintem igen kicsi a valószínűsége annak, hogy száz fényéven belül találunk fejlett civilizációt. – Az unokáinak azért el tudja mondani, mire figyeljenek ötven év múlva? – Jó helyzetben vagyok, hogy nem csak az unokáimnak, de írásaimon és előadásaimon keresztül számtalan embernek is el tudom mondani, hogy a világűr megérdemli a figyelmet és a gondolkodást. – Annak ellenére, hogy mostanában nincsenek igazán látványos új eredmények? – Nekem óriási szerencsém volt, hogy a hőskort végigéltem és közelről láttam, hiszen azt a hihetetlen sorozatot, amelyet 1957 és 1972 között véghez vitt ez a tudomány, nem lehet megismételni. Épp most ünnepeljük az ötvenedik évfordulóját az első amerikai műhold felbocsátásának. Az Explorer 1 fedezte fel a Földet körülvevő van Allen-övezeteket. Ez volt az első eredménye az űrkutatásnak, amelyet számtalan követett a következő években: akkor derült ki, milyenek a bolygók közelről, akkor láttuk először a Hold túloldalát, akkor járt először ember az űrben. Gondoljon bele: 1968 előtt a legnagyobb magasság, ameddig ember eljutott, az mintegy 300 kilométer volt. Negyven éve, amikor az Apollo-8 eljutott a Holdig, ez 360 ezer kilométerre nőtt. Érdekes, lelkesítő volt közelről látni ezeket a dolgokat. Annak ellenére, hogy ma is történnek fantasztikus felfedezések, a következő generációnak ilyen élményben aligha lesz része.