Ufókra várva

Miközben erős fénycsóva venné körül az ágyam, én valami furfangos viccre gyanakodnék, de amikor ők, azaz a kék, fehér, esetleg narancssárga színű csuklyás lények egyáltalán nem nevetnének vissza, sőt nem is mosolyognának, bizony mondom, sikítva próbálnék visszamenekülni az álomba. Csak akkor eszmélnék rá, hogy ez itt a valóság, és hogy a hívatlan éjszakai látogatóimat egyszerűen ufonautának hívják. Abban biztos vagyok, hogy ez az eset hajnali három körül történne, ugyanis szemtanúk egybehangzó véleménye szerint az ufók leggyakrabban ebben az időpontban teszik tiszteletüket nálunk, földi élőlényeknél. Arra azonban egyáltalán nem tudnék válaszolni, hogy mit is tennék az első találkozáskor. Talán nem támadnék, még a párnával sem, egész egyszerűen az ijedtség okán. Talán bemutatkoznék, de ez is viccesen hangzik, hiszen ők még azt is tudnák, hogy milyen vércsoportba tartozom. Azt hiszem, az döntené el a helyzetet, hogy mit is akarnának tőlem. Ez akkor ott kiderülne, lehet, hogy én emlékezetkieséssel zuhannék mély álomba, és reggel elképzelésem sem lenne arról, hogyan is került egy mély seb vagy égésnyom a testemre.

– Ha nagyon akarná, ha megmagyarázhatatlanul rossz benyomásai, sejtései volnának erről az éjszakáról, és mondjuk, látható nyom nem maradt volna, kis segítséggel azért kideríthetné, hogy valójában mi történt – mondja Trethon Judit, a Színes UFO magazin szerkesztője, az egykori nagy sikerű Nulladik típusú találkozások című műsor egyik vezetője. Judit hosszú évek óta foglalkozik a nem azonosított repülő tárgyak, azaz az ufók történeteivel, kitűnő ismerője a nemzetközi és hazai szakirodalomnak, számtalan olyan szemtanúval ismerkedett meg, akinek földönkívüliekkel kapcsolatos történetei egyáltalán nem légbőlkapott históriák. És mindezek ellenére ő maga nem elkötelezett „ufóista”. – Nekem még nem volt szerencsém velük találkozni, sőt amióta ezzel a témával foglalkozom, egyetlen furcsa, megmagyarázhatatlan eset sem történt velem. Nem raboltak el, még csak kísérletet sem tettek kapcsolatfelvételre. Ez talán furcsa, persze lehet, hogy csak várnak, mert kíváncsiak, mit is tudok még kideríteni róluk. De viccen kívül, lelkes hívő ugyan nem vagyok, abban viszont hiszek, hogy létezik egy nálunk jóval fejlettebb civilizáció, amelynek tagjai „szemmel tartanak” minket. Igen, időnként megjelennek, néhány földi embert eltérítenek, azaz magukkal viszik mintavételre. – Amire azok nem emlékeznek. – Igen, de pszichológus segítségével, regressziós hipnózisban feltörhető ez a memóriablokk. Akivel ilyesmi történt, az ebben az állapotban pontosan el tudja mesélni, hogyan néztek ki a lények, akik érte jöttek, tudja, hogy hová vitték, és hogy milyen vizsgálatokat hajtottak rajta végre. – Ezek a történetek hitelesnek tekinthetőek? – Így már igen. Az kevésbé, amikor – mondjuk – bejön a szerkesztőségbe egy fiatal, szőke, jól öltözött nő, és arról panaszkodik, hogy fehér, testhez álló ruhába bújt jóképű ufonauták erőszakoskodtak vele éjszaka. Szerencsére ahhoz már elég sok történetet ismerek, hogy el tudjam dönteni: kinek az észlelései vehetők komolyan, és ki akarja magára felhívni a figyelmet egy kitalált történettel. – Mintha mostanában kevesebb ufóélményről hallanánk. Csakugyan így van, vagy már immunisak lettünk az ilyen hírekre? – Néhány évvel ezelőtt valóban megnőtt az ufóélménnyel bírók száma. Egyre többen merték elmesélni az élményeiket, ezek között persze szép számmal akadtak mesék és valós történetek is. Döbbenetes volt átélni azt az érdeklődést, ami az 1991-ben indult Nulladik típusú találkozások című tévéműsort övezte. A hetvenes évek közepén uralkodó ufóellenes hangulatban majdnem börtönbe zártak egy rendezvény miatt. Akkoriban a TIT-ben működő sci-fi klub titkáraként meghívtam a magyar származású, Amerikában élő Keviczky Kálmánt. Keviczky, annak a szervezetnek (IQFON) volt az elnöke, amely a világ minden részéről gyűjtötte az ufós élményeket. Egyébként nyugdíjazása előtt katonai operatőr volt. Képzelheti, azon az estén az első sorban nem az érdeklődők, hanem piros nadrágos urak ültek a magyar néphadsereg részéről. Szóval, nagyot változott a világ, húsz évvel később a tévéműsor legnagyobb eredménye a tudományos ismeretterjesztésen kívül az volt, hogy az emberek már mertek beszélni az különös élményeikről. Egyre másra alakultak az ufóklubok, ma már minden évben van hazai konferencia, a résztvevők között szakértők, kutatók, tudósok is jelen vannak. Ma már beszélhetünk például arról is, hogy bizony magzatrablások is léteznek. A szakirodalom tíz-tizenöt éve jegyzi az ilyen eseteket. Egy két-három hónapos várandós nő egy reggel fájdalmakra ébred, de az orvosnál kiderül, hogy a magzat egyszerűen eltűnt a méhéből. Nem vetélésről van szó, dehogy, hanem egy megmagyarázhatatlan jelenségről. Az a hipotézis, hogy a földönkívüliek fajfrissítés céljából viszik magukkal a magzatot. Ha csakugyan létezik az időutazás, ha méltán feltételezhetjük, hogy a földönkívüliek génállományuk tekintetében akár miránk, emberekre is hasonlíthatnak, akkor a feltételezés helytálló. De visszakanyarodva az utóbbi évek nagy ufómozgalmaira, elég sokat ártottak a kutatóknak, az ufók létezését tudományosan kereső szakembereknek az önjelölt – ufóktól kapott paraképességekkel rendelkező – gyógyítók ügyei. Szerencsére bőven vannak feltárandó titkok, s bár néhány lépéssel közelebb kerültünk a gabonakörök, gömbvillámok és az időutazás megértéséhez, de a nagy találkozáshoz még el kell telnie öt-hatszáz évnek.

Várunk hát a nagy találkozásra, azaz arra, amikor akár személyesen tanulhatjuk az élet nagy titkait földön kívüli barátainktól. Kérdéseink persze akadnak bőven. Hiszen ha fejlettebb intelligenciáról van szó, vajon miért nem segítenek bizonyos kérdések megoldásában? Miért hagyják, hogy iszonyú szenvedések árán jussunk el a megoldásig, az egyelőre gyógyíthatatlan betegségek legyőzéséhez, a globális problémák leküzdéséhez, az ózonlyuk növekedésének megállításához? Vajon ők maguk is megtapasztalták volna ezeket a kínokat? Ezért mi is a magunk erejéből jöhetünk rá a megoldásra? Vagy nem adnak-e így is megoldási tippeket, amelyek mellett naponta megyünk el értetlenül? Lehet, hogy mint egy jó tanár vezetnének el minket a válaszokig, persze csak akkor, ha hagyjuk magunkat vezetni. Az ufókról szóló nagy felfedezésekben mostanság nincsenek igazán komoly újdonságok. Ha csakugyan léteznek a földönkívüliek, ők most odakint, mi pedig itt várakozunk a különböző típusú találkozásokra. Ők azt is figyelemmel kísérhetik, hogy vajon kiadja a CIA egy amerikai ufószervezetnek, az 1947-ben történt események dokumentumait. Ez volt az első eset, amikor az Egyesült Államok területére érkező ufonauták közül sikerült vizsgálat alá venni egy elfogott földön kívüli lényt. Akkor az amerikai kormány befagyasztotta az információkat, de az ottani törvények szerint ötven évvel az események után kötelesek ezt a tiltást feloldani. Az említett ufószervezet most pert nyert a CIA ellen, eddig ugyanis elzárkóztak a dokumentumok bemutatásától, de így is csak azt sikerült elérniük, hogy az 1600 oldalnyi iratcsomóból kilencszáz oldalba nyerhettek betekintést. A fennmaradó hétszáz oldal ugyanis nemzetbiztonsági információkat tartalmaz. A CIA a per kezdetéig egyébként azt is tagadta, hogy egyáltalán volna ilyen dokumentum.

Ismerkedési szabályzat

Az amerikai vadászpilóták szabályzatában le van írva, hogy azonosítatlan repülő tárgy észlelésekor először nem lőnek, hanem várnak, és megpróbálnak kapcsolatot létesíteni. Létezhetne ilyen pont a politikai hatalmak íratlan nagykönyvében is, hiszen a találkozásoktól való félelemre vagy a már megtörtént kapcsolatfelvétel nyomainak megmutatásától a legkevésbé sem kellene tartaniuk. Nincs abban semmi vesztenivalónk, ha tudunk róluk. Jóval károsabb, ha misztikus, a valósághoz egyáltalán nem közelítő álmokat kergetünk a földönkívüliekről a XXI. században.