Végső búcsú az élettől

Beszélgetés a Halottak napja előestéjén dr. Bábel Balázs érsekkel – A tömegkommunikáció manapság – képpel, hanggal – már-már torzító arányban ontja a tragikus élményeket. Az pusztulással ilyen közvetlenséggel a világháború óta nem találkoztunk. Az elborzasztóan rossz hírek árjában közömbössé válunk testvéreink szenvedése iránt. Talán furcsa ezek után, hogy az Egyház tanítása ma is az, mint kétezer éve: az életnek nincs vége a halállal, mert Krisztus meghalt értünk és föltámadt, ezzel megnyitotta nékünk az örökkévalóság kapuját. – Az ellenvetés is örök: mutassanak egy valódi tanút, aki a mennyországról ellenőrizhető adatokat mond. – Az igazi tanú a föltámadt Jézus Krisztus és a föltámadás hitéből született egyház. Amit vallunk, az a hit valósága, immár a 21. században. Kétezer év hitelesíti az állításainkat. – A modern nem keresztény antropológia azt tanítja: nem kell az ígérgetés. A tanatológia, a halállal foglakozó tudomány, megtanít a végső történések elrendezésére és elviselésére. Ez az igazi, az „életképes” ajánlat. – Szerintem a tanatológia a szekularizált ember fölkészítése a mostanában tabuként kezelt halál elfogadására. – Ütközik tanításuk a katolikus hitelvekkel? – Nem ütközik, de mint két sínpár, egymás mellett halad. Az embert nem lehet megtanítani meghalni, mert az egyszeri és megismételhetetlen esemény. Jézus Krisztus tökéletesen tisztában volt halálával és azzal is, hogy sorsa az Atya kezében végül is győzelmes lesz, de följegyzeték az evangélisták, hogy vérrel verítékezett halála előtt. Assisi Szent Ferencről is írják – aki a halált testvérnek szólítja -, hogy amikor életének utolsó óráihoz érkezett, sírt. A mai ember elhárító mechanizmusokkal, amerikában szokásos kifestett halottakkal, üzleti temető-show-vá váló programokkal inkább tragikomikussá válik. – Szolgálata során sok haldoklóval találkozott már? – Igen. Imádságos jelenlétemben haltak meg emberek. Egy középkori misztikus, Suso Henrik írta vigaszul: tanuljak meg Krisztus módján szenvedni! És amikor itt a vég, próbáljak meg Krisztus-módján meghalni. Ezt pedig a Fiú nagypénteki szavai fejezik ki legjobban: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”. Lehet Isten nélkül élni, de meghalni nem lehet – ezt vallom a haldoklókkal való találkozásaim nyomán. – Tehát a halál nem pszichés-technika. „Készületről” ugyanakkor a keresztények is beszélnek? – Bálint Sándor följegyezte, hogy a régiek, az alföldi falvak egykori lakói még úgy tudták: aki jól és jót imádkozik, megtudja előre a földi búcsúja napját. A családtörténetek ismernek is olyan szentéletű nagymamákat, akik fölöltözve, szent kenettel, lelki malaszttal eltelve várták a kijelölt napot. Ez a várakozás segíthet bennünket, hogy helyesen értékeljük a földi dolgokat. – Ön szerint vannak-e hiteles tudósítások a halál utáni létről? – Nincsenek. Például az Élet az élet után kötet szereplői valójában nem haltak meg, mert akkor nem tudtak volna az újraélesztés után beszámolni az élményeikről. – Dehát mindegyik visszahozott beteg emlékszik a sötét csatorna végén a fényre, szeretetteljes fehér alakra, a kellemes érzésekre, az élet beteljesülésére? – Igen. A testen kívüli érzékelés ma már tudományosan is igazolt tény. De számomra az ilyen visszaemlékezések – a lényeget tekintve – nem bizonyítanak semmit. Az persze elgondolkodtató, hogy az emberek a spirituális kómában nem földi dolgokon elmélkednek. Nekünk egyetlen igazi tapasztalatunk van a föltámadásról, és az Krisztusé. Az Evangélium világosan beszél? – Hogy becsüljük meg a föltámadásra váró, porladásra ítélt emberi testet? Korábban az egyház tiltotta a – ma már egyre terjedő – hamvasztást. Van-e valamilyen jelentősége a teológia szerint a testnek a lélek távozása után? – Korábban a hamvasztást azért tilalmazta az egyház, mert abból Isten és örökélet-ellenes érvet kovácsoltak. No de, ma már ennek különösebb jelentősége nincs. Mert a tudomány igazolja azt, hogy mindenünk kicserélődik. Még az agysejtek is. A lélek adja a személyi önazonosságot. Tehát, nekünk végül is nem az a testünk, amit majd esetleg ott az urna alján össze lehetne kaparni. Isten nem szedegeti össze a porunkat. Nekünk az a testünk, amit a lelkünk éltet. Különben skizofrénok lennénk. A föltámadt testnek – amelynek egy ilyen természetfölötti, és átszellemült életállapota van, ami nem kötődik a fizikai térhez és időhöz – az azonosságát a szellem, a lélek bizonyítja. Egyébként ez már itt, a földi életben is látható, sőt a történelemben is, mert az evolúció is a szellem irányába hatott. – Halottak napján illetve Mindenszentekkor az egyház örömünnepet vagy gyászt hirdet? – Két dologról van szó. A Halottak napja mementó. Azokra emlékezünk, akik átmentek ebből a létből a másik világba, de nem tudjuk, hogy beérkeztek-e már teljességgel. A Mindenszentek örömünnep, amikor a célba ért embereket köszöntjük. Csak az (üzleti) világ összemosta és hetekre elnyújtotta a kétfajta emlékezést. Még a dátumok is elhalványodnak. A jelképekre érzékeny liturgia színekkel is kifejezi a két nap különbözőségét. Mindenszentek Napján arany vagy fehér színben misézik a pap, ami a győzelem jele, Halottak Napján feketében vagy újabban lila színben, mert a fekete a halál fájdalmán érzett borongást fejezi ki, míg a lila azt, hogy szeretetünk a síron is túlmutat.