Ember és állat. A megnevezés és a különbségtétel is nyilvánvalóan emberi, de vajon helytálló-e ez a fajta kategorikus kettéválasztása az emberi fajnak és az összes többi állati lénynek?
Biológiai szempontból talán egyszerűbb az embert is egy speciális főemlősnek, az állatvilág tagjának tekinteni, én most mégsem erre gondolok. Az „ember” megnevezés ugyanis olyan megtiszteltető különbséget jelent – a jóval inkább degradáló „állat” szóval szemben – ami különbségtételt nem biztos, hogy akár az emberek, akár az állatok kiérdemelték.
Már az iskolában megtanultuk, hogy az ember áll a törzsfejlődés legfelső fokán, tankönyvek képei és ismeretterjesztő filmek animációi segítenek elképzelnünk, hogyan lettünk az élet keletkezésétől vezető hosszú úton – fajok kiválasztódásával és átalakulásával – a teremtés koronáivá, ha úgy tetszik a Föld vitathatatlan uraivá. Nem nehéz belátnunk azt sem, hogy bolygónk sorsa – beleértve a teljes élővilágot is – nyilvánvalóan a kezünkbe került, így hajlamosak vagyunk az állatvilágot valamiféle velünk élő tökéletlen elődöknek, de mindenképp alsóbbrendű fajoknak tekinteni. Az embert az állattól megkülönböztető jegyek szintén közismertek, ide tartozik egyebek között a szerszámhasználat, a nyelv, és a tudatos gondolkodás képessége is, amik a mi felfogásunk szerint az állati léttel szemben szintén többletet jelentenek. De vajon tényleg így van-e mindez, nem lehetséges-e, hogy bizonyos állati létállapotok azonos értékeket, vagy esetenként magasabb minőséget képviselnek az emberihez képest?
Kezdjük talán azzal ezt a különös gondolatmenetet az emberi megközelítéssel, ami a megítélést oly nehézzé teszi, vagyis, ami konkrétan az emberi logikából és gondolkodásból fakad. Gondolkodásunk jelentős – és tipikusan emberi – részét a nyelvi-fogalmi gondolkodás jellemzi, tehát a világnak az a látásmódja, ami a valóság végtelenül sokféle és összetett élményét viszonylag kisszámú fogalommá vonatkoztatja el, ezzel természetesen a nyelvi kommunikáció lehetőségét is megteremtve. Vegyük észre azonban, hogy ezzel a reduktív szemlélettel egyrészt a valóság helyett annak fogalmi modelljét látjuk, másrészt a verbális logika nemcsak leegyszerűsít, de rengeteg félreértésre és tévedésre is késztet. A pillanat teljes megtapasztalását könnyen elfedi annak kifejezetlen vagy kifejezett szóbeli kommentálása, a múltban és jövőben való gondolkodás pedig gyakran magának a jelennek a megélését lehetetleníti el.
A gondolkodás ugyanakkor nemcsak fogalmi lehet, gondolkodni képekben sőt mozgásokban is lehet, felidézve, elképzelve, vagy akár tervezve is a valóság állapotait és eseményeit. Ez a fajta gondolkodás a magasabbrendű állatoknál is megfigyelhető, amire éppen az állati fajokkal való kommunikációs kísérletekben bukkantak rá. Tudjuk, hogy a majmokkal, kutyákkal, delfinekkel vagy akár egyes papagájfajokkal végzett kutatások csak bizonyos sikerekre vezettek, ezekben az esetekben azonban az állatokat az emberi kommunikációra próbálták megtanítani, amiben a problémát nem feltétlenül az állatok tökéletlensége, hanem a valóság emberi és állati megtapasztalásának mássága jelenthette. Közismert, hogy például a cetfélék magas szinten kommunikálnak, igen fejlett szociális viszonyokban élnek és az emlékezetük valamint az intelligenciájuk is kiemelkedő. Az ember és a cetfélék – főképp a delfinek – között ráadásul valamiféle kölcsönös faji rokonszenv is megfigyelhető, mégsem mondhatjuk, hogy tudatosságuk milyenségét akár megközelíteni is tudnánk. Függetlenül attól, hogy például az emberi nyelv formuláihoz hasonlókat ezeknél az állatoknál nem találtak és a szerszámhasználat sem jellemzi őket, sokan mégis ösztönösen – és vélhetően helyesen – sejtik, hogy magas fokon tudatos létük harmóniája és teljessége az emberiét nemcsak elérheti, de meg is haladhatja.
Paulinyi Tamás cikkének második részét rövidesen olvashatjátok az astronet.hu-n!
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
