Mese a gyógyító virágokról

Egyszer tizenhat vándor elhatározta, hogy átvág az erdőn. Kezdetben minden rendben is ment. Ám egyszer Apróbojtorján aggódni kezdett, hogy vajon a helyes úton vannak-e. Késő délután, amikor már mélyebben jártak az árnyékok között, Bohócvirág is félni kezdett, hogy talán tényleg letértek a jó útról. Napvirág akkor esett pánikba, amikor lement a nap, teljesen besötétedett, és megszólaltak az erdő éjszakai hangjai. Az éjszaka közepén, a legnagyobb sötétben Sülzanót elvesztette minden reményét, és azt mondta: „Nem megyek tovább. Ti folytassátok az utat, de én itt maradok, amíg a halál elér és enyhíti szenvedésemet.” A Tölgy viszont arra gondolva, hogy minden elveszett, és többé nem látják a napfényt, azt mondta: „Én az utolsó leheletemig harcolni fogok”. Szikárka reménykedett eleinte, hogy kijutnak a rengetegből, ám idővel ő is szenvedni kezdett a bizonytalanságtól, és hol erre, hol arra indult volna. Iszalag némán és türelmesen vonszolta magát, és a legkevésbé sem érdekelte, hogy végleg elalszanak-e, vagy kijutnak az erdőből. Tárnics időnként ugyan fel tudta deríteni a társaságot, de rajta is gyakran vett erőt a csüggedés.

A hangafű ismerte az utat

A többiek viszont egyáltalán nem féltek attól, hogy nem jutnak át az erdőn, és a maguk módján segíteni akartak társaiknak. Hangafű nagyon biztos volt abban, hogy ismeri az utat, és az egész társaságot rá akarta venni, hogy kövessék. A Katángkóró nem az utazás végével foglalkozott, inkább amiatt aggódott, hogy társai lábát feltörte-e a cipő, fáradtak-e, vagy ettek-e eleget. Kékgyökér nem volt biztos az ítéleteiben, ezért minden ösvényt ki akart próbálni, hogy biztosan tudja, nem tévednek el, és a szegény Kisezerjófű olyannyira könnyíteni akart a többieken, hogy kész volt cipelni bárkinek a csomagját. Forrásvíz, aki mindig kész volt segíteni, kissé elkeserítette a társaságot, mert azt hangoztatta, hogy eltévedtek, és ő tudja a helyes utat. Vasfűnek szintén eléggé ismernie kellett a járást, s bár kissé zavartnak tűnt, hosszú beszédet tartott az erdőből kivezető egyetlen helyes útról. Nebáncsvirág szintén jól ismerte a haza vezető utat, ezért egyre türelmetlenebb volt a lassabbakkal. Békaliliom már járt arra korábban, és ő is tudta, merre kell menni, ezért egy kicsit le is nézte a többieket, akik még nem ismerték a járást. Végül mindannyian kijutottak az erdőből. Immár más utazók vezetői lettek, akik még nem mentek keresztül az erdőn, s mivel már tényleg ismerték az utat, és tudták, hogy az erdő sötétje nem más, mint az éjszaka árnyai, nem féltek többé. A fenti mese arra az alapelvre épült, hogy van tizenkét lelkiállapot, és mindegyikhez egy-egy gyógynövény tartozik. 1. NAPVIRÁG – Nagy veszély, erős félelem, pánik vagy depresszió esetén – minden rendkívüli helyzetben, amikor a helyzet kétségbeejtőnek tűnik. 2. BOHÓCVIRÁG – Félelem (nem rémült, hanem nyugodt félelem) esetén 3. APRÓBOJTORJÁN – Ha a beteg nyugtalan, szorongó, megkínzott 4. SZIKÁRKA – Határozatlanság esetén, amikor egyszer az egyik, majd a másik lehetőséget választaná a beteg. 5. ISZALAG – ha a beteg álmos, bágyadt, kedvetlen, nem mutat érdeklődést, nem tesz erőfeszítést a gyógyulás érdekében. 6. KATÁNGKÓRÓ – Önsajnálat esetén, ha a beteg elhanyagoltnak érzi magát, vagy úgy érzi, méltánytalanul bánnak vele. 7. KÉKGYÖKÉR – Aki bolondságokat akar tenni, és minden tanácsot, minden ajánlott kezelési módot megpróbál követni. 8. TÁRNICS – Aki csüggedt, s bár jól halad, mindig csak a dolgok rossz oldalát látja, és lehangoltnak érzi magát. 9. VASFŰ – Az akaratos, nehezen kezelhető betegnek, aki mindig mindent jobban tud, és a saját útját akarja járni. 10. NEBÁNCSVIRÁG – Türelmetlenség, erős fájdalom és bosszankodás esetén, amikor az ember rögtön meg akar gyógyulni, és türelmetlenné válik a környezetével szemben. 11. BÉKALILIOM – Azoknak a csendes, nyugodt és bátor betegeknek, akik soha nem panaszkodnak, és még betegen sem akarnak másoknak a terhére lenni. 12. KISEZERJÓFŰ – Akik gyengék, fáradtak, sápadtak, erőtlenek vagy bágyadtak. Ajánlott irodalom: Dr. Edward Bach: Virágterápia Filosz Kiadó 2004.