Aznap délelőtt, amikor eldöntöttem, hogy felkeresek egy jósnőt, pedig sose hittem a vajákolásban, épp port törölgettem.
Egyszer csak kidőlt egy könyv a polcról. Leesett a földre, és egy cetli hullott ki belőle. Egy idézet állt rajta József Attila Ódájábó
Meg kellett kapaszkodnom, mert úgy éreztem, azonnal elájulok. Ahogy egy kicsit visszatért az erőm, sírni kezdtem, százszor meg százszor elolvastam az üzenetet, emlékeztem, akkor írta, amikor elment, tizenegy évvel ezelőtt. Nem láttam azóta. És most itt ez a levél. Pont most, amikor a legnagyobb szükségem van arra, hogy bízni tudjak, nem szeretem hiába. Félredobtam a porrongyot, beleugrottam a farmeromba, és elrohantam a jósnőhöz, akit egy barátnőm javasolt. A buszon végig azon imádkoztam, hogy ne legyen nála senki, hogy otthon legyen, és fogadni tudjon. Illett volna telefonon bejelentkeznem, de nem volt türelmem ehhez, minden pillanatban közelebb akartam kerülni Tamáshoz. Csak a jósnőben bíztam. Hogy valami csoda folytán elővarázsolja nekem Tamást az üveggömbjéből. Középkorú, szelíd arcú asszony volt, egyáltalán nem olyan, amilyennek a boszorkányokat képzeli az ember. Elmondtam töviről hegyire, mi bánt, és mit szeretnék. – Higgy az ösztöneidben, az érzéseidben – mondta. – Nincs szükséged varázslatra, szerelmi kötésre, hókusz-pókuszra. A te szerelmed olyan erős, hogy el fog vezetni hozzá. Aztán megmutatta, hol van a harmadik szemem. Mutatóujját erősen rányomta a két szemöldököm közötti pontra, két ujjnyival az orrcsontom fölött. – Érzed? – kérdezte. – Ez az a szem, amivel a világ másik felére is ellátsz, és amivel telepatikus gondolatokat tudsz küldeni. Minden nap többször is vonulj el, és relaxálj. Amikor már kellően ellazultál, összepontosíts arra, hogy a harmadik szemeden keresztül hívod Tamást. Üzenj neki, hogy szereted, hogy kívánod. Képzeld el, hogy átölel, hogy megcsókol. Ezeket a képeket küldd el neki a harmadik szemeddel. És képzelj el egy helyszínt is, ahol találkozni akarsz vele, és azt is küldd el neki. Lásd magatokat, ahogy ott álltok, lásd, hogy milyen napszak van, és gondolj a szerelmedre nagyon erősen. Ha mindennap kétszer-háromszor tíz percet szánsz erre, két héten belül megtalál. Elhiszed? Csak bólogatni volt erőm. Az eszemmel nem hittem egy szavát se, a szívemmel viszont ittam minden gondolatát, és alig vártam, hogy hazaérjek, és üzenhessek Tamásnak a harmadik szememmel. Fantasztikus érzés volt. Miközben a homlokom közepére „küldtem” a gondolataimat, hogy onnan elrepülhessenek akár a világ másik felére is Tamáshoz, úgy éreztem, mintha egy arany sugár kötne össze vele. Tisztán láttam az alakját, láttam a tíz év okozta változásokat az arcán, egy kicsit hízott, de jól áll neki, megférfiasodott, a haja pedig majdnem vállig ér, pedig régen mindig tüsi volt. Olyan boldogság volt csak rá gondolni is, hogy nem is kétszer, de ötször is üzentem neki naponta a harmadik szememmel. Eszembe jutott az egyik hajnali álmom, ahogy a Ferenciek terén, a templomban állunk. Ezentúl azt képzeltem, hogy most, tizenegy év után abban a templomban fogunk újra találkozni, délután háromnegyed hatkor, amikor kinyitják a templom kaput az esti mise előtt. Elhatároztam, hogy ezentúl két hónapon át minden áldott este, hat előtt odamegyek a templomba, és várok rá. Nem kellett sokáig várnom. A nyolcadik napon, negyed hat után öt perccel tucatnyi elegáns, kosztümös, öltönyös ember lépett be a templom kapuján. Egy szép, szőke nő kisbabát tartott a karján. Mellette magas, hosszú hajú, gyönyörű férfi lépdelt. Tamás. Összeszorult a szívem. Először majdnem felugrottam, és odarohantam hozzá, de aztán a jeges rémület markolt belém. Hisz a kisbaba az övé, a szép szőke nő pedig nyilván a felesége. Lekéstem róla, gyereke van, boldog… Mi keresni valóm van itt nekem? A könnyeimmel küszködtem, miközben az arcomat takargattam, hogy fel ne ismerjen. Kilopóztam a padsorok között. Mielőtt kiléptem volna a kapun, valaki megérintette a vállam. Ismerős hang duruzsolt a fülembe, olyan, amitől elgyengülök, aminek nem tudok ellenállni. – Krisztina, te vagy? Megfordultam, és a szemébe néztem. Nem tudtunk megszólalni. Mosolygott rám, de mégis olyan szomorú volt a tekintete. Én meg potyogtattam a könnyeim, végigfolyt a szemfestékes, fekete kulimász az arcomon. – Annyit kerestelek – mondta. – Hová tűntél? – Hosszú történet – suttogtam. – De már késő. – Miért? Férjhez mentél? – Nem. Te nősültél meg. – Hogy én? – kérdezte. Aztán az oltár felé pillantott, a szőke nő és a kisbaba felé, és elnevette magát. – Marcsára gondolsz? Hát nem ismered meg? A húgom! Én leszek a keresztapja a kislányának. Akkor és ott nem beszélhettünk tovább, mert a szertartás elkezdődött. Sietve átölelt, és fülembe súgta, hogy egy óra múlva találkozzunk a régi helyünkön, a korzón. Azt hiszem, még soha nem voltam egyszerre olyan rémült és boldog, mint abban az egy órában, amíg a Duna-parton vártam rá. Rémült, mert féltem, hogy kiderül, mégse lehet az enyém, és boldog, amiért végre megtaláltam, még ha csak egyetlen ölelésre is. Hajnalig csavarogtunk a városban. Bejártuk ifjúságunk miden szerelmi színhelyét. Elmeséltem neki Miklóst, és hogy eldugta a leveleit. Kértem, hogy bocsásson meg, amiért nem hittem benne eléggé. Elmondta, hogy kutatómérnök lett, és azóta is Párizsban él. Akkor, hat évvel ezelőtt eljött értem, és egy világ omlott össze benne, amiért nem vártam a repülőtéren. Keresett a régi lakásomban, de nem talált. A szüleim telefonja pedig mindig azt mondta be, hogy az előfizető megváltozott. Két hónapig volt akkor Pesten, és minden elképzelhető helyre elment, ahol régen együtt jártunk, hátha megtalál. Nyár volt, így hiába hívogatta az iskolákat, hogy talán az egyikben ismernek. Apróhirdetéseket adott fel az újságokban, de csak ügyeskedő nők válaszoltak rá, akik jó partit láttak benne. Nyár végén vissza kellett utaznia. Kiégett, boldogtalan, fásult lett. Fél év múlva megnősült, de két évig sem voltak együtt. A felesége azt mondta, hogy nem bírja elviselni az álmodozó, búbánatos tekintetét. Mindig olyan, mintha valami elérhetetlen után sóvárogna. És elhagyta. – Mostanában újra gyakran eszembe jutottál – mondta. – A legváratlanabb helyeken és pillanatokban, és olyan erősen és tisztán, mintha csak karnyújtásnyira lettél volna. Újra reménykedni kezdtem, amikor Marcsa felhívott, hogy jöjjek haza, és legyek a kislánya keresztapja. Mert abban reménykedtem, hogy talán, véletlenül mégis csak összefutunk valahol. Én is elmondtam neki az álmomat a Ferenciek téri templomról, a régi szerelmeimet, akik sose voltak a szerelmeim, és megmutattam a levelet is a szerelmes idézettel, amit a könyvek között találtam. Megmutattam, hol a harmadik szemem, amivel idecsaltam. Nevetett, és megcsókolta a homlokom. Most csomagolok, de elég lassan megy, mert folyton hív valaki, és az eladó lakásom iránt érdeklődik. Sietnem kell, mert mához három hétre repülőre szállok. A szerelmemmel. És nem engedem el soha többé. Az előző részt itt olvashatod el >>>