A tánc is az egyik legősibb meditációnk. Az ember mindig táncolt a történelem során, minden kultúrában. A tánchoz tartozó legősibb zene pedig az, amikor ütjük a ritmust. Miért áll ez ilyen közel az emberhez? Mert benne rejlik a szívdobogás. Magzati korunk
Ahogy a csecsemőt megnyugtatja az édesanyja egyenletes szívdobogása, úgy nyugtatja meg a felnőttet a zene ritmusa. Az sem véletlen, hogy a fiatalok szinte transzba esnek a monoton diszkóritmusokra. A hastánc (lélek-testtánc)-ban is előjönnek az ősi mozdulatok. De örömöt szabadít fel, feszültséget old a csárdás, a tangó vagy a keringő is. A mozgás élet, a mozdulatlanság halál – figyelmeztet a jóga. Az éter hangjait muzsikaként megszólaltató ősembernek a ritmikus mozgás hozzátartozott az életéhez. A tánc fenségessé varázsolja az ünnepet, emeli a hangulatot. A lélek alig várja, hogy egész testében megmozdulhasson – mondja Rakoncza Imre, aki már másfél évtizeddel ezelőtt maga köré állította az embereket, és „spontán táncolt” velük. Nem profi táncosokkal ropta, hanem olyanokkal, akik le akarták tenni mindennapi gondjaikat.
Kitűnő feszültségoldó
Az ősi örömforrás pár éve elapadni látszott, de napjainkban mintha új életre kelne. Még az új, olykor dallamtalan irányzatok is tömegeket vonzanak a kikapcsolódás, feszültségoldás reményében – hogyne működne így a népzene. A nemzetek dallamkincse, ritmusvilága mindenki zsigereiben ott él, többségük egyetemes, azaz földrajzi hovatartozástól független. Az indiánok éneke sokszor összecseng egy-egy székely siratóval, vagy a lengyel polkára, a görög buzukira könnyen igazodik a csárdáshoz szokott láb. Ha a táncoló nem azon görcsöl, hogy mit szól tétova lépéseihez a másik, hanem mer mozogni, hamar ráérez a tánc lényegére. Ez a siker pedig hihetetlen élményt ad.