A tudat természetes állapotához el kell engednünk gondolataink, érzéseink, vágyaink folyamatosan kavargó illúzióit.
New Age-es világunkban nap, mint nap hallhatunk újdonságokat a szellemi önfejlesztés nagyon régi és nagyon új módszereiről, döbbenetesen egyedülálló eszközeiről, mi több, kétnapos tanfolyamon vásárolhatunk már intenzív megvilágosodást, igény szerint választhatunk különböző csodatévők tanításai közül, mégis az esetek többségében az igazi megváltás, a megvilágosodás mintha elmaradna.
Elnézést kérek mindazoktól, akiket már az első bekezdésben méltatlanul sikerült megsértenem, és természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy az utak lépésekből állnak, illetve a lépések kinek-kinek sorsa szerint vezetnek tovább a tökéletesedés felé. A megvilágosodás fogalmával azonban úgy gondolom, nemcsak túl könnyen dobálózunk az ezoterika újjáéledt világában, hanem mintha néha a lényegét felejtenénk el ennek a mindenséget önmagába ölelő, és nemes egyszerűségében tökéletes állapotnak.
Az írás előző részében a halálközeli élményt megélt emberek drasztikus szemléletváltásáról olvashattunk. De hát mi is történt ezekkel az emberekkel valójában? Nem több és nem kevesebb, minthogy kitekintést nyertek tudatuk szűkösnek bizonyult falai közül, rálátást gondolataik, tetteik csak szemmagasságból átláthatatlan labirintusára. Képzeljük el ezek után milyen szellemi és lelki, vagy mondjuk úgy tudati horizontokba tekinthetnek azok a megvilágosodott emberek, akik meditációikban rendszeresen élik meg az imént részletezett állapotokat.
Pedig ez a lehetőség mindnyájunk számára nyitva áll, mint említettem csupán ellentétes irányú vágyainkhoz való ragaszkodásunk tart vissza tőle. A folyamat és az állapot intellektuális megértése azonban nem feltétele, sőt a fejlett intellektus legtöbbször inkább akadálya a metafizikai felébredés, a megvilágosodás elérésének. Ehhez az állapothoz – a tibeti buddhizmus szerint a tudat természetes állapotához – csupán el kell engednünk gondolataink, érzéseink, vágyaink folyamatosan kavargó illúzióit.
Furcsa dolog azonban az emberi ragaszkodás. Ragaszkodni valamihez, kötődést is jelent, s míg a megvilágosodás állapotához szükséges lelkiállapotot akadályozó ragaszkodásainkat nem tudjuk elengedni, az átlépés természetszerűen nem következik be. Választanunk kell tehát, mi az, amit igazán szeretnénk: egy szétszórt, vágyaktól – és ennek megfelelően frusztrációktól – zsúfolt ördögi körben való tudati létet, avagy – egy merész döntéssel próbára téve türelmesen várakozó tudati teljességünket –, egy harmonikus, rángató szelektől és zavaros fellegektől mentes szellemi hazaérkezést. A választás ugyan nem vagylagos, vagyis a leganyagibb, legeltévedettebb létszakaszok is tapasztalást jelentenek a kiteljesedés felé, és ugyanúgy a szellemi transzmutáció tudatos ám korai fázisaiban fellépő visszaesések is természetesnek vehetők, de a változás intenzitása csak rajtunk múlik.
Amitől félünk – és ne felejtsük el, hogy a félelem az egyik legnagyobb őrzője tudati kapuinknak – az az elvesztéstől való félelem. De hogy egy máshonnan jól ismert szlogennel éljek: – végül is mit veszíthetünk? Igen, csupán a láncainkat. A kalitka ajtaja mindig nyitva áll. Aki úgy képzeli, hogy a megvilágosodás birtokosai egy főtt hal lelki motivációját tudhatják magukénak, és az általunk oly jól ismert szenvedélyeket – az élet sóját – nélkülözni kénytelenek, azt most kell felvilágosítani: – a magasabb lelkiállapotok nem nélkülözik a magas hőfokú érzelmi és szellemi állapotokat, épp ellenkezőleg, azokat a legmagasabb szinten, ugyanakkor a választhatóság kontrolljával élik meg.
A választás konkrétan azt jelenti, hogy nem válunk hangulataink, vágyaink és indulataink foglyává, tehát nem azok irányítanak minket, hanem mi élünk lelki lehetőségeinkkel, egy higgadt felülnézetből irányítva azokat. Az emberek egyébként így is az önmaguk által választott lelkiállapotokat élik –gondoljunk csak bele – ha éppen szomorúak, csalódottak, vagy dühösek vagyunk, valahol ragaszkodunk is ezekhez az érzésekhez.
Egy reménytelen és viszonzatlan szerelmes, akinek végül már csak a keserűség és a fájdalom marad, azon keresztül kötődik beteljesülhetetlen vágyához, noha ettől a vágytól, akarata szerint bármikor megválhatna. A „nem tudom megtenni” kijelentés, a lelki döntések területén nyugodtan felcserélhető, a „nem akarom megtenni” kifejezésre.
A változások azonban mindig az aktuális személyiségkép türelmes és szeretetteljes elfogadását, valamint az ahhoz mérhető következő lépést feltételezik, annak – a minden pillanatban jelenlevő – választási lehetőségnek a felismerését és döntésszintű alkalmazását, ami sokszor éppen csak egy szót, egy mozdulatot, vagy hallgatást jelent. Apró restségeink építik a poklot, és ugyanígy az önmagukban kicsinynek tűnő sikereink építik földi Édenünket.
Az egyszerűség dicsérete – a bölcsesség útja a káprázatok szövevényes világában. Az elméletek és filozófiák csak eszközök, a megvalósítás mindig itt, mindig most és mindig csak rajtunk múlik.
Paulinyi Tamás író, pszi-kutató, www.szintezis.info.hu