Csak kihasznált, mert nem voltam elég különleges

Anyu halála után apuval kettesben éltünk. Jó kis csapat voltunk mi ketten: mindent meg tudtunk beszélni. Nem voltam lázadó típus, kisebb balhékkal megúsztuk a serdülőkort – köszönhető apu figyelmének, türelmének. Támogatott mindenben, de nem erőltetett semmit.

A főiskola utolsó évében gyakornokként helyezkedtem el egy nagy nemzetközi cégnél. Nem vágytam karrierre, a természetemtől távol áll az önmenedzselés, a siker utáni vágy. Jól éreztem magam a könyvelésen, ahol a számlákkal kellett foglalkoznom, miközben persze minden segítséget megkaptam a diplomamunkámhoz.

Dolgoztam, tanultam, a barátaimmal moziba, kiállításokra jártam, néha egy-egy buliba is elmentem, nyáron a tengerparton két hét pihenés, télen pár nap síelés – ez volt az életem.
Egy kora nyári napon görkorcsolyázni indultam. Már a kori felvétele sem ment simán, de küzdöttem keményen. Ekkor szólított meg egy fiú.

– Segíthetek? – a hangja mély volt, nagyon kellemes. Korival a lábán állt meg előttem, látszott, hogy nem kezdő.
– Nem akarlak feltartani – sóhajtottam nagyot. – Úgy emlékeztem, nekem ez ment, de most be kell látnom, szánalmas vagyok…
Hamar levett a lábamról
– Ne viccelj, én a múlt héten kezdtem – vigyorgott rám.
– Na, akkor talán nekem is sikerül! – hagytam rá, és megpróbáltam elindulni.

Nem ment minden simán, de Patrik mellettem volt, és segített. Igyekeztem megőrizni a méltóságomat, de nem mindig sikerült. Jókat nevettünk, én főleg saját magamon.

– Hogyan lehet az, hogy neked egy hét után ilyen jól megy? – kérdeztem tőle, amikor egy fagylalt mellett megpihentünk.
– Zseni vagyok – mosolygott szerényen.
– Mindenben? – kérdeztem vissza, és ő bólintott. – Mivel foglalkozol?
– Elméleti fizikus vagyok – mondta.

Hitetlenkedve néztem rá: magas, sportos alkatával nem nézett ki tudósnak.
– És szabadidőben korizol – jegyeztem meg.
– Nem egészen… Sok mindent csinálok még, hogy őszinte legyek. Festek, amatőr színházi csoportban játszom, síelek, tagja vagyok a tollaslabda-válogatottnak…

Én az átlagos…

Lenyűgözve hallgattam, és picit szégyelltem magam. Úgy éreztem, nem vagyok elég érdekes Patriknak, hiszen az életem sokkal nyugodtabb volt, mint az övé. Patrik azonban nem így gondolhatta, mert randira hívott.
– Sajnos, csak késő este érek rá – mondta kedvesen. – Nem baj?
– Mi az a késő este? – kérdeztem vissza.
– Tíz óra – mondta óvatosan…

Olvasd tovább a történetet a Kiskegyeden>>>