Pszichológiai bombaként robbanhat a családban, ha egy tény, melyet évtizedeken át elhallgattak vagy megmásítva mondtak el, nyersen és váratlanul kerül napfényre.
A titkolózással nagyon csínján kell bánni. Jobb igazat mondani, ugyanis a kiderülő hazugságok általában nagyobb sebet ütnek, mint az időben bevallott ,,bűnök”, tévedések. Nem egy családban fordult elő, hogy megpróbáltak eltussolni fontos, de kellemetlennek vélt összefüggéseket, ám amikor kitudódott a valóság, az amúgy is meglévő feszültség csak nőtt, a rokonságon belüli kötelékek pedig nemhogy erősödtek volna, még gyengültek is. A hallgatás elsősorban a felnőttekre ró óriási felelősséget, akik meg akarják óvni gyermekeiket attól, hogy például kiderüljön, ki az igazi apjuk, vagy hogy a nagymamát miért ítélték szabadságvesztésre. A gyermekek azonban sokkal jobban el tudják viselni az igazságot, mint a ködösítést vagy a titkolózást. Vass László pszichológus így vélekedik: ,,A gyerekek nem buták, és nem érzéketlenek. A szüleik titkolózása ellenére sejtik, hogy valami nincs rendjén. Ha a feltett kérdéseikre kitérő válaszokat kapnak, vagy ha megérzik, hogy a szüleik, rokonaik nem szívesen beszélnek a témáról, magukban kezdik keresni a hibát. Azt gondolhatják, nyilván azért nem mondanak el nekik mindent, mert még nem elég okosak, vagy nem elég jók. Az is megfordulhat a fejükben, hogy a szüleik azért nem tartják fontosnak elmondani nekik az igazat, mert nem szeretik őket, vagy azért nem felelnek a kérdéseikre, mert ezzel akarják büntetni a rosszaságukat.” Soha nem a kíváncsi gyerekekben van a hiba, inkább azokban, akik megpróbálják eltitkolni valamilyen cselekedetüket. Ezek az emberek gyakran úgy érzik, hogy ha kiderülne, mit tettek, mindenki elutasítaná és kiközösítené őket. Csakhogy arról legtöbbször megfeledkeznek, hogy bárkinek az életében előfordulhatnak olyan periódusok, amikor könnyebben hibázik. Arról nem beszélve, hogy attól a perctől jelentheti ki magáról bárki is, hogy felnőtt, amikortól képes vállalni a cselekedeteit és annak esetleges következményeit. Vass László szerint: ,,Felvetődhet a kérdés, kinek van joga más rovására elhallgatni a saját, de másra is tartozó tetteit. Mérlegelni kell. Méghozzá bátran és őszintén. Vajon nem lesz jobb, ha a gyerekemnek, rokonaimnak most mondom el, mi történt, mintha csak később, és talán torzulva kerülnének elő az információk?” A problémákat nem elfojtani, hanem megoldani kell. Amennyiben szükséges, nem szégyen a szembesítéshez szakember segítségét kérni. A színt vallás után – ami lehet, hogy fájdalmas lesz – a saját lelkiismeretével nem kell többet viaskodnia, és a hozzátartozók sem vádolhatják alakoskodással.
Ködbe veszett apa
Vali, a 38 éves orvosi asszisztens, apját csak egy fotóról és anyja elbeszéléseiből ismerte. Már gyerekkorában megpróbált mindent megtudni róla, de minél többet akart kifürkészni, annál inkább összegubancolódtak a szálak, és amikor már gordiuszi csomóvá nőttek, anyja váratlanul ,,szétcsapta” őket. ,,Az egyetlen emlékem apámról egy ezüstkeretben található fénykép volt. Sűrű, sötét haj, fekete, nevetős szem – ennyit láthattam belőle. Ez a fotó volt életünk ragyogó középpontja. Még ma is előttem van anyám, ahogy felvette a képet az asztalról, és végigsimított rajta. Soha nem beszélt róla. Csak annyit mondott, hogy nagyon nagy jövő állt előtte. Úgy tudtam, még a születésem előtt meghalt egy vírusfertőzésben, amit abban a kórházban kapott meg, ahol orvosként dolgozott. Anyám a születésem után az elvált nővéréhez költözött. Nagyon visszahúzódva éltünk, csak a nagymamám látogatott meg minket néha. Mikor tizenegy éves lettem, az iskolában családfát kellett készítenünk, ahhoz pedig fotókra lett volna szükségem. Nálunk a születésemmel kezdődtek az albumok, az azelőtti időszakból való képek egy desszertesdobozban lapultak. Apám családjáról egyetlenegy fotónk sem volt. Lehet, hogy már mind meghaltak? – kérdezgettem magamtól. Aztán egy nap a másik nagymamám és afelől érdeklődtem, miért nem néztük meg soha az apám sírját. Anyám, válasz helyett egyfolytában az ujján lévő jegygyűrűt tekergette, amit még mindig hordott, majd szó nélkül felállt, és kiment a szobából.
Miért kellett éveken át hallgatniuk?
Összehívtam a családi kupaktanácsot, s végül a nagynéném válaszolt azokra a kérdésekre, amelyek az édesanyámhoz szóltak: az apám előkelő szülei nem szívelték anyámat, ezért nem tartjuk velük a kapcsolatot. A sír pedig túl messze, egy távoli családi kriptában van. Emiatt ismeretlenül is utálni kezdtem a másik nagyszüleimet, míg anyámat egyre erősebben szerettem. Huszonkét éves voltam, amikor a vőlegényemmel, a nagynénémmel meg az anyámmal együtt ültünk a konyhában, és a házassági terveinkről beszélgettünk. Vacsora után anyám a szobájába hívott, és mindent bevallott. Beszélni kezdett egy fiatalemberről, akit egy táncmulatságon ismert meg, és akivel együtt töltötte az éjszakát. Egy férfről beszélt, akiről kiderült, hogy csak azért volt együtt annak idején az én karcsú és csinos anyámmal, hogy féltékennyé tegye a mennyasszonyát, akivel valami miatt összekaptak. Aztán persze kibékültek, és az anyámmal soha többé szóba sem állt, egyszerűen eltűnt az életéből. Az ezüstkeretre néztem, ő pedig egy fotót vett elő az íróasztalából. A nagynéném volt rajta, az ő elvált férje, és az a férfi, aki a keretből mosolygott ránk éveken át. Ezen a képen tetőtől talpig látszott. Ők csak az arcát másoltatták át. Villámfotóból készítettek ,,szentképet”. A férfi nem az apám volt, hanem anyám sógorának a barátja. Ma már kevésbé haragszom anyámra. Tudom, hogy jót akart, azt, hogy egy apát ajándékozhasson nekem, de jobb lett volna, ha megbízik bennem, és nem okoz ekkora fájdalmat. Sokkal közelebb kerülhettünk volna egymáshoz, és nem kellett volna évtizedeken át cipelnie a maga kreálta terhet. Nekem is könnyebb lett volna elfogadnom, hogy apámat nem is érdekli a létezésem, mint azt, hogy akiről azt hittem, valóság, nem is létezett soha.
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
