A drogok használatával tényleg magasabb dimenziókba léphetünk be? És ha igen, milyen áron?
Drog, más néven kábítószer. Izgalmas, egyben csábító és ijesztő fogalom, van, akit vonz, van, akit taszít. Bár a kábítószer használathoz többnyire hozzátartozik a bűnözés és az illegalitás, valamint gyakran kísérője a betegség és a halál, mégis, még a kívülállókat is borzongó kíváncsisággal tölti el a hallucinációk és a módosult tudatállapotok ismeretlen birodalma. Castaneda Don Juan-ja, a sámánok utazása és a beavatottak „szent” növényei ezoterikus körökben is felvetik a kérdést, – vajon a drogok tényleg magasabb dimenziókat nyitnak meg? És ha igen, – vajon milyen áron?
Mint ahhoz az írás első részének végén eljutottunk, tudati valóságunk nemcsak észlelője, hanem vonatkoztatási rendszere is a külső környezetnek, így ha változik, a valóság is vele változhat. Az objektivitás tehát tudatállapot-függő. A sámán, – aki a szellemekkel beszél – olyan, a saját számára objektív valóságot él meg, ami nemcsak hogy nem másodrendű, de intenzitásában és átéltségében is akár magasabb rendűnek tekinthető. Bizonyos tudati szférákban a valóság – a megszokottakhoz képest – másképp viselkedik. Ha a sámáni transz magasabb valóságokba emeli a tudatot, akkor talán ezt a „magasságot” úgy definiálhatnánk, mint a dolgok fölötti nagyobb átlátások birodalmát, amiben az igazi okok világosabban látszanak.
Kiút a hétköznapokból?
A drogok tehát esetenként a hétköznapi tudatállapotokhoz képest valóban nagyobb horizontokat nyitnak meg, de ezek az utak a többség számára azonban igen veszélyesek és félrevivők lehetnek. A már említett Carlos Castaneda könyvek receptúráinak alapján sok ifjú önjelölt „sámán” került életveszélyes állapotba anélkül, hogy az áhított tudást megkapta volna. A ritka kiválasztottakat ugyanis a tudati fejlettségük és készségük teszi azzá, akik. A drogok szakrális és profán alkalmazása között a cél és az uraltság a döntő. Kultúránk jellemzője a drogfogyasztás terén leginkább a szórakozás igénye és a menekülés kényszere. Egy pár gondolat erejéig az alkoholra visszatérve jól látható, hogy a kismértékű fogyasztás lazító hatása mellet, a beteges alkalmazást már a függőség jellemzi, ahol a kényszert az alkoholistának a „normális” – egyébiránt nehezen elviselhető – állapotából való kimenekvési szándéka jelenti.
Ez már csakúgy csapda, mint a heroinista harca a droghiány kibírhatatlan állapota ellen, amiben már a cél régóta nem a mennyország elérése, hanem a pokol elkerülése. Mi lehet mégis az a magasság, ami a drogfogyasztást elindítja és görcsös ragaszkodássá teszi? Mit lehetne kínálni egy kábítószerfüggőnek, amiért szenvedélyét elcserélné? A válasz nem egyszerű, hiszen a droghasználó tulajdonképpen tudatállapotait cserélgeti, beleértve nyilván az emocionális összetevőket is. Mit is ad végeredményben a drog, amit másképp nem lehet megkapni? Ezt a kérdést elsősorban a különböző kábítószerfélék hatásainak alapján lehet megközelíteni.
A teljesség és a részletezés igénye nélkül a drogok – hatásukat tekintve – nagyjából három nagy csoportra oszthatók, a nyugtató, a stimuláló és a hallucinogén anyagokra. A rászokás legnagyobb veszélye – talán nem is meglepő módon – a nyugtató típusnál, elsősorban a mákszármazékoknál figyelhető meg, ami a többnyire problémás emberi lelkivilágnak – főként eleinte – a tökéletes béke és boldog, esetenként eufórikus nyugalom érzetét adja. Az ilyen állapotokból, az „időleges mennyországokból” való visszatérés az elhagyott állapotnak még nagyobb kontrasztját adja, nem beszélve arról, hogy a droghasználat gyakorlata, nemigen fér meg a mindennapokban megszokott kötelességek teljesítésével.
A stimulánsok – az amfetamin és kokainfélék – a tudatfolyamatokat felgyorsítva szintén varázsos változásokat okoznak, félisteni fáradhatatlansággal és pezsgő szellemi frissességgel megáldva használójukat, bár a visszatérés ebből az állapotból sem könnyű, ugyanis a felélt energiák hiánya itt is többszörösen szembetűnő. A hallucinogének teljesen más világot nyitnak meg, amiben a látomások alkalmasint olyan mitikus erővel írják felül a megszokott határokat, hogy a normális világ ezek után gyakran sekélyesnek, unalmasnak és üresnek tűnik.
Bűvöletbe esve
A kábítószerek valóban magasságokba emelnek, esetenként tudati képességeinket, és létélményünket nehezen lefordíthatóan magas szintekre juttatva. Mégis, a magasságok jobbára mélyülő szakadékok felett feszülnek. A szárnyaló szellem és a lelassult nehézkes test sokszor tapasztalható paradox kettőse, az állapot szélsőségességét is idézi. Bár az időszakos kalandok talán nem ártanak többet, mint a hétköznapok utáni ünnepekben meg-megélt mámorok, a kilengés szokássá válása az extázist az agóniával párosítja.
A latin nyelvben az altus a magasságot és a mélységet egyszerre jelenti. A metafizika szimbolikus kaduceus botja két irányban látszik, a felfelé vezető szellemi utat jelképezve és tükörképként a lefelé mutató pszichikus út jelzőjeként is. Ugyanígy a drogok világában is a bűvölet, a tudat fel nem ismert gyengesége jelentheti a legfőbb és sokszor végzetes veszélyt, ahol már régen nem a magasságok utazóiként, hanem annak álmodójaként a mélységek bűvös tükörvilágában bolyongunk. Ne feledjük azonban, hogy az emberi sors labirintusa, – horizontálisan legalábbis – végtelen, észre nem vett kötöttségeink pedig többnyire számolatlanok. A mélység és magasság közötti út mindebben a felismerés útja is lehet és a ráébredés arra, hogy az ember lényegi útja megjártan is függőleges.
Paulinyi Tamás író, pszi-kutató www.szintezis.info.hu