Kerekasztal beszélgetés – a házasságtörésről

Mi változhat meg két olyan ember kapcsolatában, akik valaha szerették egymást, hogy egyikőjük más karjaiban keresi – és találja meg – a boldogságot? A figyelmetlenség, a kevés törődés már elég indok? Vagy ennél több kell? Van egyáltalán olyan ok, ami megbocsáthatóvá teszi a félrelépést? Nehéz kérdések ezek. Nem is igen lehet megválaszolni őket. Már csak azért sem, mert ha a házassági problémákról van szó, szívesen feledkezünk el arról, hogy a gondokért nem csak és kizárólag az egyik fél felelős. Előszeretettel okoljuk a férfit mindenért, és meg sem fordul a fejünkben, hogy mi sem vagyunk angyalok. De ha érzelmekről van szó, nehéz józan ésszel gondolkodni. Amikor a barátnőnk már évek óta könnybe lábadó szemmel mesél arról, hogyan bánik vele a férje, mi sem fogjuk neki azt tanácsolni, hogy továbbra is tűrjön szó nélkül. Persze az a bizonyos pohár mindenkinél máskor telik be. Van, akinél soha. Amint azt az alábbi példa is mutatja. „A legtöbben úgy gondolják, ha már nem jó együtt, a legjobb megoldás a válás.” Erzsi: Szerintem azért van annyi félrelépés és válás, mert a házastársak egyszerűen nem akarják megoldani a felmerülő problémákat. Ha mindenki egy kicsit is figyelembe venné a családi viszonyokat, és így gondolná át a helyzetet, sokan maradnának együtt. Ezalatt azt értem, hogy a szüleit és a testvéreit senki nem választhatja meg. Például amikor összeveszek az apámmal, nem gondolok arra, hogy kitagadom a családból. Mindketten morgolódunk egy ideig, majd megenyhülünk, és megbeszéljük a problémát. Ám házastársat mindenki maga választ, ezért úgy gondolja, hogy ha már nem jó együtt, akkor a legjobb megoldás a válás. Nóra: Ez sajnos nem ennyire egyértelmű. Legalábbis nem mindenkire igaz. A férjemmel lassan huszonhat éve vagyunk házasok. Nem váltunk el, de tizenegy éve gyakorlatilag külön élünk. Kamionsofőr lett belőle, ez pedig azt jelenti, hogy úgy két-három hetente jár haza. Nem utáljuk egymást, sőt, még csak veszekedni sem szoktunk. Ám a mostani helyzetnél már az is jobb lenne. Úgy érzem, az egész fölösleges. Amikor férjhez mentem, nagyon komolyan gondoltam a „holtomiglan, holtodiglan”-t. De nem sokkal az után, hogy belevágott ebbe a „kamionsofőrködésbe”, találkoztam egy régi ismerősömmel. Egymásba szerettünk. A kapcsolatunk azóta is tart. Ő is házas, és nem tudjuk megoldani az életünket. Anna: Én sem azért mentem férjhez, hogy pár év múlva elváljak. A volt férjem sikeres üzletember. A házasságunk előtt nagyon jól éltünk, és még utána is pár évig. Anyagi gondjaink nem voltak, nagykanállal habzsoltuk az életet. Aztán hirtelen megváltozott valami. A férjemet előléptették, folyton dolgozott – ő legalábbis azt mondta -, így alig találkoztunk. Agresszív, nyers és modortalan lett. Szerencsére egyszer sem vert meg, de sokszor éreztem úgy, hogy most biztosan lekever egy pofont. Amikor itthon volt, csak a szexen járt az esze, de gyöngédnek távolról sem volt mondható. Nem akarok közönséges lenni, de az már nem nevezhető szeretkezésnek, amit velem tett. De gyáva voltam, és nem mertem változtatni. Réka: Én igenis a sarkamra álltam. Nálunk nem volt semmi probléma, nem is veszekedtünk; egyszerűen unalmas volt az élet a férjem mellett. Mindig mindent úgy csinált, ahogy én szerettem volna, nem volt egyetlen önálló gondolata sem. Próbáltam a dolog jó oldalát nézni, de a végén már nem tudtam. Az idegeimre ment. A zöldséges üzletembe rengetegen jártak, így nem volt nehéz új partnert találni. Nóra: Egy rövid ideig nekem is volt egy illatszerboltom. Ott sok férfival találkoztam, volt is „jelentkező”, de én nem egy-két éjszakára, hanem biztonságra vágyom, egy igazi társra. Nem akarom elhinni, hogy negyvenhat évesen el kellene ásnom magam. Pedig a dolgok mostani állása szerint ez lenne a kézenfekvő. Kilátástalan a helyzetem. Nem vagyok hajlandó beletörődni, mégsem vagyok elég erős, hogy változtassak. Anna: Nálam egy futó kapcsolat jelentette a megoldást. Egy rendezvényen – ahova a férjemmel mentem – megismerkedtem egy fotóssal. Nagyon sármos, harmincas fiú volt, csak úgy sugárzott belőle az erotika. Nem köntörfalazott, közölte, hogy tetszem neki. Akkor nem álltam kötélnek, a boldogtalan évek és a számtalan megaláztatás után is hűséges akartam maradni. A fotós tisztességes volt. Bár nemet mondtam neki, mégis gyakran felhívott, rengeteget beszélgettünk, próbált segíteni. Így persze beleszerettem, és gyönyörű hónapokat éltünk meg együtt. Ő mutatta meg, hogy nő vagyok. A tenyerén hordozott. Fantasztikus volt vele az ágyban, de jó volt együtt moziba menni, vacsorázni és beszélgetni is. Mindezek ellenére tudtam, hogy erre a kapcsolatra nem építhetem a jövőmet. Hálás vagyok ennek a fiúnak, mert ő nyitotta fel a szemem, hogy nem élhetek a férjemmel. Erzsi: Próbálom megérteni mindenkinek a helyzetét, mégis úgy érzem, helyesen alakítottam az életem. Soha nem csaltam meg a férjem, és sosem gondoltam válásra sem. Szerintem ő sem csalt meg engem. Pedig a mi életünkben is voltak problémák. De minket mindig az az elv vezérelt, hogy a gondjainkat meg kell oldani, méghozzá közösen. Sokszor voltam féltékeny, előfordultak veszekedések is, de mindent megbeszéltünk. Aztán pedig örültünk annak, hogy egymáséi vagyunk. Imádok a férjemmel és a gyerekeinkkel lenni. Szeretem őket, az összes rigolyájukkal együtt. Réka: Nem hiszem, hogy mindent el kellene tűrni valakinek, csak azért, mert összeköt bennünket egy papír. Erzsi: Nem az a jó, ha nem a papír, hanem az érzelem köt össze két embert? Réka: Persze, mi is szerelmesek voltunk. Sőt, a férjem szerintem még mindig az. Nem tudom mitől, de kicsinyes, pipogya alak lett. Szűk látókörű és unalmas. Próbáltam felrázni: vittem volna kirándulni, színházba, vagy az ismerőseinkhez vacsorázni, de semmihez nincs kedve. A gyerekkel nem foglalkozik, egy dolog létezik a számára: a munka – igazi aktakukac. Vagy a munkahelyén, vagy itthon ül. Ilyen ember mellett nem lehet élni! „Az én férjemmel is vannak bajok, de szeretem, az összes hülyeségével együtt” Nóra: Én a fél életemet odaadnám, ha a férjem itthon lenne. Bár igazából csak régebben volt ez így, mert ma már nem tudjuk elviselni egymást. Amikor hazaérkezik egy útról, két-három napot tölt itthon. Soha nem veszekszünk, de a szokásai az idegeimre mennek. De én inkább csöndben maradok, mert tudom, hogy pár nap múlva úgyis újra elmegy. Akkor pedig a barátommal tölthetem az időm. Vele minden nagyszerű. Amikor csak tehetjük, elmegyünk ebédelni. A szexuális életünk gyönyörű, figyel rám. Ha bátrabbak lennénk, igazi társam lehetne. Anna: Saját tapasztalatból tudom, hogy nem szabad a végtelenségig tűrni. Amióta elváltam, kinyílt számomra a világ. Szeretnék boldog lenni, így nem zárkózom be, ha találkozom valakivel. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden este más férfival vagyok. A válásom óta több kapcsolatom is volt. Volt, amelyik fél évig, és volt, amelyik csak egy hónapig tartott. Most négy hónapja vagyok együtt a kedvesemmel. Nagyon bízom abban, hogy ő lesz az igazi. Erzsi: Most döbbenek rá, ahogy benneteket hallgatlak, hogy mennyire szerencsés vagyok. Hiszen az én férjemmel is vannak bajok, de szeretem, az összes hülyeségével együtt. Jó látni, ahogy falja az ebédet, amit készítettem neki, sőt, még azt is szeretem, amikor a tévé előtt ül, önfeledten sörözik és nézi a meccset. Mindez azt igazolja, hogy egy nyugodt fészket teremtettünk, ahol mindketten biztonságban érezzük magunkat. Réka: Életem legjobb döntése volt, hogy elváltam. Fellélegeztem, és most igazán élek. Több futó kalandom volt, és egyet sem bántam meg. Lehet, hogy a házasságom előtt kellett volna jobban megragadni a lehetőségeket, hogy a férjem mellett már ne pezsegjen a vérem. Most boldog vagyok, mert a párommal jól kiegészítjük egymást. A lányom tizenhat, a kedvesem fia tizennyolc éves. Szerencsére a gyerekek sem jelentenek problémát, mert jó barátok lettek. Úgy érzem, most már érdemes megállapodnom.