A férfiak is félnek, ez biztos. Mindig is féltek, legfeljebb soha nem mondták ki Különösen a környezetükben élő nők előtt titkolják bizonytalanságukat. A pszichológusok azonban régóta felfedték, számunkra tehát nem titok, hogy mi az, amitől a legtöbb férf
David Levinson A férfiélet szakaszai című lélektani szakkönyvében érdekes következtetésre jut, amit különben sok más pszichológus is megerősített már. Amitől tehát a legtöbb férfi retteg: – a kudarctól a munkahelyen, a szakmában; – attól, hogy elhagyja élete párja; – a kudarctól a szexuális életben. Nagyjából a sorrend is ez.
A munkahelyi kudarc réme
Ma a közvélemény éppen annyit vár el a férfitól, mint régen, ám közel sincs annyi lehetősége, ugyanakkor a rá nehezedő nyomás sokkal nagyobb. Ötven évvel ezelőtt normális dolog volt, hogy valaki ugyanazon a helyen dolgozzon egész életében. Ezzel bizonyította, hogy rátermett, érti a szakmáját, szükség van rá. Ha sikerült bekerülnie valahová, már nem volt folytonos bizonyítási kényszer, mindenkiről tudták, mit ér, mire képes és mire nem. Manapság a férfiak életük során többször változtatnak munkahelyet, sőt szakmát is, és sokféle módon kell helytállniuk, gyakran idegen környezetben.
Mi lesz, ha elhagy?
Ha a nő mégis veszítene a férfiterepen, bármikor kijelentheti: „feleség és anya vagyok, ez minden”. A férfi viszont sosem mondhatja, hogy „férj és apa vagyok, ez minden”. Neki az élet „külső” területén, a családon kívül kell bizonyítania. Ez a bizonyítási, győzelmi kényszer benne él minden férfiban – abban is, aki tulajdonképpen nem mutatja. A férfiak lelki életéről legtöbb esetben még a szeretett nő sem tud. Persze, ha valaki leélte életét valamely férfival, sok mindenre rájön – de ne higgye, hogy mindent tud! Sokan hajlamosak azt hinni, a férfi lelkileg egyszerűbb, mint a nő. Nem biztos, hogy ez így igaz. Feltehetően – írja Levinson – mindkét nem bonyolult, csak másképpen. Az évezredek óta elfogadott viselkedési szokások egyenesen tiltják, hogy a férfi kimutassa érzelmeit, hát még félelmét! Kívülről kevés dolog látható abból, ami belül zajlik. A férfi sohasem vallaná be, mennyire fél attól, mi lesz, ha a párja elhagyja. Régebben ennek kicsi volt az esélye, és csak szélsőséges esetekben következett be. Ma mindennapos dolog, és éppen a tömegessége ébreszt félelmet a férfiakban. A szakirodalom eddig ugyan keveset foglalkozott a férfiakkal, de mindenütt található néhány mondat arról, hogy a férfi tudatalattijában ez a rettegés milyen tekintélyes helyet foglal el. Manapság a barátság sem igazi. A pszichológusok felfigyeltek arra, hogy korunkban nagyon ritka az igazi férfibarátság. A negyvenen felüli férfiak pedig szinte sohasem kötnek már olyan sírig tartó barátságot, mint amilyet a nők – kortól függetlenül – gyakran és könnyen megtesznek. (Persze itt is van kivétel!) Ha pedig bekövetkezik a válás, a nő általában a gyerekek, a szívélyes (és őt sajnáló) barátnők vagy az édesanyja, illetve egyéb családtagja körében marad, és nincs annyi gondja-baja lelkileg, mint az egyedül maradó férfinak.
A szexualitás réme
A lélekgyógyász találó megállapítása szerint „a férfi és a világ között a nő a híd”. A nő az, ami csapágynak az olaj, testek között ütköző, partok között a híd. Nélküle a dolgok nem működnének megfelelően. A harmadik baj a szexuális potencia elvesztése miatti félelem. Nagyon kevés férfi képes beszélni erről, még az orvosának se szívesen. Negyven fölött aztán ez a félelem vagy fékevesztett szexuális kalandok hajszolásában, vagy filozófiai töprengésekben nyilvánul meg. Ekkor sok értelmes férfi felteszi magának a kérdést: vonzó-e még a nők körében? Mire viheti még az életben, egyáltalán, viheti-e valamire azonfelül, amit elért? Jól bánt-e a testével? Jól néz-e ki? És elkezdi számolgatni, hány „jó éve” van még, és ettől hónapról hónapra nő az eltitkolt – éppen ezért még veszélyesebb – félelem. Van, aki egykedvű lesz, csak tévézik és pocakot növeszt, így menekül a döntési kényszerhelyzettől. Van, aki kínosan rendszeretővé válik, mert valamiféle szabályozottságra vágyik a környezetében.
Mit tegyen a nő?
A dédanyáink tudták, mi a teendő. (Talán azért, mert akkor még nem voltak pszichológusok?) Tudták, hogy ilyen helyzetben a nő semmi esetre se simogassa a férfi buksiját azzal, hogy: „Mitől félsz?” Ennél rosszabbat nem is tehetne. Ilyenkor minden férfi azonnal kihúzza magát, és öntudatosan közli, hogy ő semmitől sem fél. Akkor is így tesz, ha közben retteg, reszket, infarktus kerülgeti. Az egykori és mai asszony helyes viselkedése az, ha elfogadja társa gyengeségét. Mivel a férfi a büszkeségét és lehetőségeit a társadalomban elfoglalt helyéből és szexuális potenciájából meríti, ne vonja kétségbe képességeit e két területen. Az a nő, aki mégis megteszi, a legérzékenyebb pontján találja el, és végleg megfosztja bátorságától a férfit