Mindig volt valami, ami annyira felidegesítette, hogy nekem esett. Teljesen megváltoztam: nem jártam sehová, még a szüleimhez se. Gyakran volt rajtam napszemüveg, hogy ne látszódjanak a szemem körüli véraláfutások. Még nyáron is hosszú ingeket hordtam, ho
A szüleimtől a sikeres államvizsgámra egy olaszországi körutazást kaptam. A húgommal, Grétával vágtunk neki a nagy kalandnak. A csoporttal utazott egy jóképű, fiatal férfi, Zoltán. Olyan pasi volt, akiről mindig is álmodtam: nem túl magas, de sportos testalkatú, barna hajú, zöld szemű… Nem is igazán értettem, miért nyaral egyedül.
Mindenkit levett a lábáról
– Rendes fiúnak látszik – mondta. – De hát az én véleményem nem számít. Felnőtt nő vagy, aki már évek óta a saját útját járja. Azt csinálsz, amit akarsz. Zoli hevesen udvarolt, és pár hét múlva megkérte a kezemet. Igent mondtam, bár a tempó túl gyors volt nekem. – Szeretjük egymást, mire várjunk? – kérdezte Zoli. Mire én elkezdtem volna tervezgetni, ő már kész tényeket közölt. Nem tudtam eldönteni, hogy bosszantson-e a határozottsága, vagy inkább örüljek, hogy mindent elintézett. Végül persze hagytam, hogy elsodorjon a lendülete. Építkezni kezdtünk. Eleinte próbálkoztam azzal, hogy elmondjam a véleményemet, de hamar rájöttem, hogy nem kíváncsi rá. Meghallgatott ugyan, de aztán úgyis úgy történt minden, ahogy ő szerette volna. Furcsa volt, de szerettemés elfogadtam a helyzetet. A házunk pedig gyönyörű lett. Sokat dolgoztunk mindketten. Egy különösen fárasztó nap után nem volt kedvem vacsorát készíteni, bár minden este meleg ételt tálaltam. (Zoli elvárta a gondoskodást, nekem pedig nem esett nehezemre.) De aznap valahogy minden összejött és úgy gondoltam, tökéletes lesz néhány szendvics salátával. – Hahó! – köszönt be a nappaliba. – Nem érzek semmilyen finom illatot… – Szia! Nem főztem ma, csak összedobtam pár szendvicset – kiáltottam ki a konyhából. Amikor beléptem, kezemben a tálcával, Zoli haragos tekintetét láttam. – Mi vagyok én, nyúl? – kérdezte, miközben a zakóját dühösen a kanapéra dobta. – Egész nap ezt a pillanatot várom, és tessék… Pár szál zöldség – mondta, és megvetően túrt a salátába. Én is dühös lettem, levágtam a tálat az asztalra. – Szerintem teljesen normális kaja. Fáradt voltam, sokat dolgoztam. – Ó, a kisasszony elfáradt – mondta gúnyosan. – Meg ne szakadjon érted a szívem! Fél óra múlva valami normális vacsorát akarok látni az asztalon! Szólni sem tudtam a döbbenettől, csak megcsóváltam a fejemet. A következő pillanatban Zoli teljes erőből pofon vágott… Olvasd tovább a történetet >>> Az Astronet ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legérdekesebb hírekért és a lappal kapcsolatos friss infókért!