A kérdés, amely megbirizgálta bennem a szabadság utáni vágyódást, évekkel ezelőtt Paksi Zoltán szájából hangzott el, valahogy így:
– Mennyi pénzért adnátok nekem tíz percet az életetekből?
(Kíváncsi lennék: most, számítógép előtt ülve, milyen válaszok születnek meg a fejekben.)
Ott, a teremben, szabadon lehetett válaszolni, és ahogy ki tudtam venni, az általános válasz valahol a „semennyiért”, a „pár millió forintért” és az „életem nem tudnád megfizetni” között mozgott. Félreértés ne essék: az én válaszomat is erre a skálára kalibráltam, valahova a „soha” és a „semennyiért” közé.
A feleletek bezsebelése után a Kérdező felvette azt az ábrázatot (nagyon kedvesen mosolygott egyébként), amit sok élettel ezutánig is őrizni fogok a lelkemben, majd halkan azt mondta:
– Most kérlek Benneteket, hogy vegyétek egy átlag havi fizetéseteket, amennyit a munkahelyeteken kerestek, és számoljátok ki ennek a tízpercekre jutó részét.
Ezzel el is mondtam a lényeget. Innen már csak saját töprengésem következik, mely szubjektív, a legkevésbé sem tárgyilagos, cserébe kizárólag az én véleményem tükrözi… azonban saját életem tapasztalataiból táplálkozik.
Akkoriban már nem dolgoztam állásban (és itt nem kezdek el azon tiktakkolni, hogy aki „állásban” van, az nem mozog), de végeztem egy gyors fejszámolást a legutóbbi fizetésemmel, ami még ma, évek múltán sem lenne olyan nagyon gáz, és tudjátok, mit? Az eredmény siralmasan, szánalmasan lehangoló volt. Nesze neked, Isten-gyermek!
Pontosan tudom, hogy ezt a kérdést és ezt a mondatot nem azért kaptuk, hogy elkezdjük magunkat ostorozni vagy kevésnek érezni. Hanem hogy ráébredjünk a sokunk által élt valóság abszurditására és méltatlanságára. Ha csupán ezt az egy epizódot nézem, már akkor igaz, hogy soha nem lehetek eléggé hálás azért, amit „Asztrozófia” címszó alatt erről-arról megtanulhattam.
A magyar ezt úgy fogalmazza, hogy egy fenékkel nem lehet két lovat megülni. (Bocsánat, no, de mit tegyek, ha tényleg így mondja?!)
A gyakorlatban ez úgy fest, hogy hétköznap kilenctől ötig azzal keresem a kenyerem, hogy bírságokat szabok ki azoknak a testvéreimnek, akik nem rendőrök (adóellenőrök/kalauzok/vámosok), mint én, vagy más rendszerekben tisztára felesleges kimutatásokat számolok és gyártom a papírhegyeket, amik eltakarják az egész gépezet ürességét és tökéletes értelmetlenségét, majd a nap többi részében azt vallom, hogy „minden EGY” és hogy az ember szabadságra született. Esetleg eljárok ilyen-olyan ezo-izékre is.
Szeretnék egy örök klasszikust idézni: „HÁT HOGY VAN EZ?!”
Disclaimer: sok kedves ismerősöm és néhány rokonom is dolgozik pl. a közszférában. Sőt, van, aki egy ilyen állásban találta meg élete álmát. Boldog ezek között a keretek között és semmikor nem viszket a háta. Ő nem nyeszereg és nem keres kiutat, nem érzi a feszítést. Rá természetesen nem vonatkozik az itt írtakból semmi. Mert amikor valakinek ez a tapasztalat hiányzik az életébe, akkor ebben a helyzetben boldog és elégedett. Innen lehet megismerni.
Apró pici probléma, hogy amerre járok, zömében nem felhőtlenül boldog emberekkel találkozom. Csuda tudja, talán a munkám miatt van.
További probléma, hogy a megkeseredett, frusztrált, gépiesen boldogtalan emberek (tisztelet a kivételnek!) gyűlölik, de legalábbis irigylik azokat, akik számára a pénzkereset nem munka, mert abból élnek, ami boldoggá teszi őket. Ez viszont már nem kedves.
Ti is tudjátok, hogy manapság a leghálásabb téma szapulni a munkahelyet, várni a pénteket és gyűlölni a hétfőt.
Kérdezem: logikus ez? Bármelyik? Miért nem hisszük el magunkról, hogy ennek nem muszáj így lennie? Miért nem tartjuk magunkat képesnek arra, hogy a műanya tápszeres emlőin kívül is megtaláljuk a valódi élelmet, a valódi életet?
Messzire vinne, ha leírnám, hogy úgy tűnik, a mostani hatalomnak (nem pártokra gondolok, hanem a mindenkori hatalomra) nem az az érdeke, hogy öntudatos, szabad emberek lakják ezt az országot, ezt a kontinenst, vagy akár ezt a bolygót. Hogy mást ne említsek: szerintetek az önazonos, elégedett és boldog embernek mennyi gyógyszerre van szüksége? Szerintetek ugyanez az ember mennyi idejét tölti féléssel vagy aggodalmaskodással? Az ilyen embernek a figyelme a gondokra összpontosul, vagy az áldásokra? Miből lesz több az ő életében?
Na, ugye.
Nem lázítok, hanem gondolkodásra bíztatlak mindőtöket: menjetek ki a természetbe, és járassátok az agyatokat kicsit azon, hogy miért hisszük el feltétel nélkül, hogy a világban szűk-ség van a javakból, és hogy mindenkinek a szegénység az alapállapota, és örülni kell az éhbérért végzett rabszolgamunkának is? Józan ésszel gondoljuk át: kinek áll érdekében a szellemi röghözkötés? Miért jó, ha életünket a melóhely-soppingcenter-TV Bermuda-háromszögben éljük? Ki mondja, hogy az élet feltétlenül siralomvölgy és a sz@rnak is örülni kell, mert az legalább van?
Pardon?
Itthon, családi körben belekezdtünk egy érdekes kísérletbe. Nagy bátorság kellett hozzá, mert sokkoló az eredmény.
Felástunk eddig összesen kb. 27 négyzetméter gyepet a kertben, és csináltunk belőle konyhakertet. Beletettünk mindenféle alig látható, pöttöm magocskát, megáldottuk. Néha öntözzük, néha az eső öntözi, fújja a szél, süti a nap. A magok pedig kikelnek. Pazarló bőségben. Ingyen. Maguktól. Ha a rigó elvisz egy-egy hagymát, úgy is jól van. Szeretettel adjuk. Mert a lényeg az, hogy a saját szemünkkel győződjünk meg arról, hogy amit mindenhol a fülünkbe duruzsolnak, az egész egyszerű hazugság.
Akinek erre a kísérletre nincs feltörni való füves területe, az használjon tejfeles dobozt és búzamagot, vagy csíráztasson babot, tök mindegy. Nem, távolról sem vagyok háziasszony-típus, és a kapálgatós-gyomlálós késztetéseim is gyengék. De ezen a tavaszon valami nagyon fontosat tanultam Földanyától, valamit, amit a könyvekből nem tudtam elsajátítani. És az iskolaévnek még nincs vége.
Nagyjából kétféle tudati váltással találkoztam eddig. Az egyik az, amit el lehet érni lépésről lépésre, fokozatosan. Ez a csoport olyan, mint a létra, vagy a felfelé vezető lépcső. A másik kosár tananyag azonban ún. plútói tapasztalat. Ide a „két kis ugrással nem jutunk át a szakadékon”-típusú fejlődés tartozik. Amikor nincs átmenet. A kanca sosem kicsit vemhes, hanem vagy igen, vagy nem.
A bőséggel és a nőiséggel kapcsolatos tudati váltások tapasztalatom szerint jobbára a második csoporthoz tartoznak. Viszont ha el merünk ugrani az egyik parttól, a Létezés automatikusan körénk rendezi a körülményeket. Feltéve persze, ha kétség nélküli bizonyossággá érett bennünk, hogy a Teremtő nem azért tett minket erre a Földlabdára, hogy szívjunk, mint a borz. Itt kezdődik a dolog bizalmi része. Ennek a tapasztalására jók a babok. Megvan az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag? Amiről fentebb szó van, az az „elugrani az oroszlán fejétől”-rész.
A támogató filozófiai rendszert ki lehet találni, el lehet sajátítani tanfolyamokon vagy könyvekből. De elugrani helyettünk nem tud senki sem. szerző: Lilith Cadmon asztrozófus-asztrológus (www.lilithcadmon.hu)