Attól a perctől, hogy megszületünk, azt tanuljuk, hogy az egyetlen emberpáros, akire bizton számíthatunk, akik mindig és minden körülmények között csakis jót akarnak nekünk, akik még önmagukat is feláldoznák, hogy nekünk egy cseppet jobb legyen, azok a sz
„Volt egyszer egy Gyurka nevű fiú, aki kiválóan tudott sárkányt ölni, és termékennyé tudta tenni a megfonnyadt vénkisasszonyokat. Egy szép napon női sikollyal vegyülő sárkány-hörgés csapta meg a fülét. Nyomban odalovagolt, hogy megmentse az elrabolt Szüzet. A Szűz, akit Ursulának hívtak, örömében sikongatott. Elbűvölte a gondolat, hogy megmentik, és hát… valójában már rég nem volt szűz. Ám ekkor új figura tűnt fel a színen: egy ezüstnyerges, duzzadó aranyerszényes büszke lovas. Gyurka észrevette, és így örömködött: Apuka! De jó, hogy itt vagy! Aztán még ilyeneket is mondott, hogy: Igen, apu! Persze, apu! Ahogy mondod, apu! Ahogy a lovas elügetett, Gyurka folytatta volna a küzdelmet, ám a sárkány így szólt: Gyáva kukac! És elment. Majd Ursula mérte fitymálóan végig Gyurkát, és odavetette: Hülye mitugrász! És ő is elment…”
Apuka holtából is visszaszól
A mese Eric Berne amerikai pszichiáter,a tranzakcióanalízis „feltalá-lójának” Sorskönyv című művéből való. Ám melyikünk ne ismerne szűkebb-tágabb környezetében Gyurkákat, Ursulákat, no és büszke, duzzadó erszényes lovagokat? Ki ne érezte volna, hogy akár élete delén is gügyögő kisgyerekké változik, ha szülei dorgálni kezdik? Honnan pattannak fejünkbe a legváratlanabb helyzetekben a bölcs, gondoskodó hangok: ne tedd! Vagy hogy: szégyelld magad! Ezek a hangok Berne szerint belénk programozott szülői utasítások, és legtöbben képtelenek vagyunk harcba szállni ellenük. A gyerekkorunkban gyűjtögetett atyai és anyai intelmek, no meg a minket ért élmények összessége válik olyan forgatókönyvvé, azaz sorskönyvvé, amelyben – ha tetszik, ha nem – miénk az életfogytig tartó főszerep.
Így tudják a legjobban
Ezzel persze nem azt akarom állítani (Berne sem), hogy a szüleink rosszat akarnának, dehogy. Úgy nevelnek, ahogy a saját képességeik szerint a legjobban tudnak. Minden, amit tesznek, meggyőződésük szerint való és tiszta szándékú. Más kérdés, hogy amit jónak hisznek, nem mindig jó – nekünk, mint ahogy mi sem a gyerekünk számára valóban legjobbat fogjuk akarni a gyerekünknek, még ha váltig meg vagyunk róla győződve, akkor se. Újra idéznék egy nagyon jellemző mondatot a Sorskönyvből: ” …A gyerekem akkor érett, ha úgy csinálja a dolgait, ahogyan én – és még éretlen, ha a saját ostoba feje után megy”
Apu erre azt szokta mondani…
Gyurka meg a sárkány történetéről jutott eszembe az a barátom, aki minden tehetsége, esze és tudása ellenére sem viszi soha semmire. Édesapja sikeres, híres orvos. A fia, bár okos, mint a nap, többszöri nekifutásra sem volt képes elvégezni az egyetemet. Ismertem őt gimnazista korában is: akkor még – mint a legtöbb kamasz – lázadozott apja drasztikus szigora ellen. Mára azonban, túl a harmincötön, ott trónol sikertelensége kupacán, és folyton az édesapját idézi: -„Ilyenkor apám azt szokta mondani…” Legutóbb vacsorára jöttek hozzánk a feleségével, borácsoltunk, a tűz el akart aludni. Iván mellém ugrott, egy kartonlappal legyezni kezdte a pislákoló tüzet, és azt mondta: – Tudod, apám szerint hogy kell tüzet rakni? – Hogy? – Hát ésszel – mondta büszkén.
Jóhiszemű zsaroló
De sorskönyvi parancsokkal küzdhet a harminckét éves Kata is, akinek történetét egyik pszichológus ismerősöm mesélte nekem. Kata édesanyja, aki tizenhét évvel ezelőtt elvált a férjétől, és azóta jószerivel egyedül él, lépten nyomon megmételyezi lánya kapcsolatait. „Nekem csak te vagy!” – zsarolja folyton a lányát az asszony, és közben krokodil könnyeket morzsolgat a szeme alatt. Kata párjáról pedig azt állítja, hogy megbántotta őt: a férfi sajnálja tőle az ételt, esetleg szexuális ajánlatot tett neki, és így tovább. Ilyenkor kirobbant egy hatalmas veszekedést, és elvárja a lányától, hogy az ő pártjára álljon. Így vívja ki, hogy ezentúl újra kettesben töltsék a hétvégéket, meg az ünnepeket. Kata egy ideig bele is ment a játszmába: több fiatalkori kapcsolata ment tönkre, öt évnyi házasság után a férjétől is elvált, és egyedül maradt a kétéves kislányával.
Boldog vég?
Több magányos év után végre találkozott valakivel, aki minden addigi férfinál fontosabb volt a számára. Összeházasodtak, vettek egy szép kertes házat, és boldogan éltek, míg… Amíg Kata édesanyja – jobb híján – ki nem találta a férfiról, hogy szexuálisan zaklatja az ötéves kislányt. Aki szinte apjaként imádja a férfit, ahogyan ő is a gyereket. A pszichológus most abban segít, hogy Kata megszabadulhasson az anyja nyomasztó, romboló „parancsaitól”. A fiatalasszony ugyanis retteg attól, hogy az anya örökös méregkeverésével előbb-utóbb ezt a mesebeli szerelmet is megrontja, összetöri. Kata néha azt szeretné, ha többé nem is látnák egymást. Ám ilyenkor leküzdhetetlen bűntudat gyötri, hogy az egyedülálló anyja – akinek már csak ő maradt – magányosan kóborol a „nagyvilágban”.
Engem szeress
Szintén egy pszichológus mesélte Albert történetét is, akinek hasonló zsarnoki anyja volt, mint Katának. Albert édesanyja mindig a betegségeire hivatkozott. Amikor a kamasz fia nyári táborba akart menni, a mama hirtelen összeesett, a mentőt kellett kihívni hozzá Nem nagyon találtak okot az ájulásra, arra gyanakodtak, hogy vérnyomásproblémája lehet, amit aztán a kivizsgálás nem erősített meg. Amikor Albert udvarolt, és a szerelmét vitte volna vacsorázni, a mamának hirtelen becsípődött egy ideg a hátában és nem bírt kiegyenesedni. A randit persze le kellett mondani. Albert esküvője napján a mama vakbélgyulladásra utaló tüneteket produkált, be kellett vinni a kórházba. Az esküvő nem maradt el, mert Albert ez egyszer a sarkára állt, de hónapokig hallgatta a mamát, aki már a „fiára sem számíthat”, és akit egy teljes estére magára hagytak a kórházban. A műtét egyébként elmaradt, mert kiderült, a mamának kutya baja.
Farkast kiáltani?
Albert egy idő után megtanulta, hogy nem kell mindig bedőlni a mama betegségeinek, mert leginkább csak tetteti őket. Egyre kevésbé ugrott hát, amikor a mama különböző testi nyavalyákra hivatkozva csettintett. Épp a Balatonnál nyaraltak a feleségével és kétéves kisfiával, amikor jött a telefon, a mama rosszul van, hányt, szédül, be kell vinni a kórházba. A szomszéd hívta fel Albertet, Albert pedig azt mondta, legyen szíves, hívja ki a mentőt, mert az a gyanúja, hogy az anyja csak ugratja. Ha tényleg beteg, majd a mentősök intézkednek. Albert persze nem volt nyugodt, és néhány óra múlva csak nem bírt magával és felment Budapestre. A mama nem nyitott ajtót, hát a szomszédhoz csöngetett be, aki megmondta, hogy a mentősök bevitték a mamát a kórházba. Albert rohant a kórházba, ahol rossz hír fogadta. A mamának szívgörcse volt, és mire a mentők beértek vele, meghalt. Utolsó erejéből még felsóhajtott: mondják meg a fiamnak… De hogy mit, már nem tudta elmondani.
A sírból is…
Albert azóta képtelen teljes értékű életet élni. A mama még a sírból sem hagyja békén. Éjszakákon át zörög, kopogtat az ablakon, legalábbis Albert szerint ez csak ő lehet. Albert kilencvenről hatvanhét kilóra fogyott, nem tud megbirkózni a bűntudattal. Mindenhol a szenvedő mamát látja, akin nem segített idejében, és aki miatta meghalt. Most pszichiátriai kezelés alatt áll, erős gyógyszereket kap. A gyógyszerek ellenére is hallja az anyja hangját, látja elsuhanni a folyosón, látja, ahogy gyógyszereket vesz be éjnek idejében a konyhában. Az orvosok képzelődésnek tartják, a psziché játékának, Albert azonban meg van győződve róla, hogy az anyja visszajár, hogy megbüntesse. Folytatjuk! Felhasznált irodalom: Eric Berne: Sorskönyv Eric Berne: Emberi játszmák
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
