Amikor fény derült Kata különös képességére, még csak tizenhárom éves volt. Nem tudtam, hogy kezeljem, hogyan reagáljak rá. Ezért elkövettem életem legnagyobb hibáját: nem beszéltem vele róla. Úgy tettünk, mintha minden rendben lenne, mintha nem lenne sem
Évek teltek el azóta, Kata leérettségizett, és úgy döntött, külföldön tanul tovább. Mintha tőrt döftek volna belém, úgy ért a hír, hogy az apja elvállalta, finanszírozza az egyetemi éveit, de csak kint, Kanadában. Nagyon fájt, hogy elveszítem a lányomat, még ha csak néhány évre is, de tudtam, nem akadályozhatom meg ebben, mert túlságosan nagy lehetőség ez a számára ahhoz, hogy ne éljen vele. Segítettem neki a csomagolásban, és kivittem a repülőtérre. Némán búcsúztunk, inkább csak ölelkeztünk, nem beszéltünk. Mit is mondhattam volna, hogy vigyázzon magára? Ezt magától is tudta. Ám amikor hazaérve beléptem az üres lakásba, szörnyű sírógörcs tört rám. Akkor értettem meg, hogy a lányomat nem veszíthettem el, mert sose volt igazán az enyém. A makacsságom, a konokságom fontosabb volt nekem, mint ő. Nem értettem meg, nem váltam nyitottá, hogy megérthessem a problémáját. A saját hitrendszerem, miszerint csak az van, ami kézzel fogható, erősebb volt bennem, mint a segítőszándék, mint a szeretet. Ez a felismerés szörnyű bűntudattal töltött el, és azontúl ennek árnyékában éltem. Fél évvel azután, hogy Kata elment, a bűntudat még mindig nem csitult bennem. Egy nap, amikor épp a konyhakövet mostam fel, megszólalt a fejemben egy szó. Renegát. Nem törődtem vele, tettem a dolgom tovább. De a szó egyre gyakrabban kattant az agyamba és egyre sürgetőbben ismétlődött: renegát, renegát. Amikor a lakásban teszek-veszek, mindig szól a rádió, így nem nyomaszt annyira az egyedüllét: olyan, mintha szólna valaki hozzám. A rádió most is ment, valami nyolcvanas évekbeli slágert adtak, angolul énekeltek. Megálltam, és koncentrálni kezdtem a szövegre. Arra gondoltam, talán ott mondtak valamit, ami hasonlít arra a szóra, hogy renegát. De semmi hasonlót nem hallottam. Miközben a fejemben még mindig zakatolt a szó, töprengeni kezdtem, mit is jelenthet. Ismerős is volt, meg nem is. Mintha valaha tudtam volna a jelentését, de most halvány elképzelésem sem volt, mit jelenthet. Renegát. Eközben újra és újra, egyre követelőzőbben, egyre agresszívebben jelent meg a képzeletemben. Kata jutott eszembe. Ő is, mintha valami szavakról beszélt volna, amelyek megjelentek a fejében, amiket hallott, és amelyek fura üzeneteket hordoztak. Renegát. Lehet, hogy velem is megtörténik, ami Katával? Én is hallucinálni kezdek? Odaszaladtam a könyvespolchoz, és levettem a Magyar Értelmező Kéziszótárt. Fellapoztam az R betűnél. Renegát. „Hitét megtagadó, hitevesztett ember.” Ennyit jelent. Kirázott a hideg. Lázasan dolgozott az agyam. Milyen üzenetet rejthet nekem ez a szó? Miért hallom ezt? Hogy jutott az eszembe? Milyen mélyről bukkanhatott föl hirtelen, hogy nem is emlékeztem a jelentésére? Renegát. Hitevesztett volnék? Tagadó? Hitetlen? Katára gondoltam, az én szép kis Katámra, hogy nem hittem neki, nem hittem benne, és megint sírni tudtam volna. Már majdnem el is feledtem a történteket, amikor egyik hajnalban arra riadtam föl, hogy csupa izzadság vagyok. A hajam vizes, a párnám, a takaróm, mintha beáztatták volna. Nem emlékeztem, álmodtam-e valamit, csak az utóízéből következtettem arra, hogy igen. Álmodtam, méghozzá nagyon rosszat. Felkeltem, a fürdőszobába mentem, amikor észrevettem, hogy az arcom csupa könny. Tehát sírtam is. Olyasmit álmodtam, ami megríkatott. Félhat volt, rendesen hétig is alhattam volna, de már képtelen lettem volna visszafeküdni. Megcsináltam a kávémat, és leültem a fotelba. Amint a kockacukrot a fekete lébe dobtam, szörnyű nyilallást éreztem a fejemben. A fájdalom, ahogy jött, el is tűnt, csak egy szó maradt a nyomában. Amputálni.