Kész, elég volt vége. Úgy érezte, nem bírja tovább. Hogy hová tette az eszét, amikor három évvel ezelőtt kimondta az „igen”-t?
Persze, akkor még minden más volt. Csak ők ketten számítottak: a kedves, mackós fiú, meg ő, a mindig mosolygós, kicsit szeleburd
Az esküvő után az első félév kész csoda, megérkezett a baba is, kicsi csillag, mindkettőjük szeme fénye. Később aztán sok minden elromlott, már nem nevettek annyit, egyre több lett a szótlan este, valahogy megfakult a szeretet, helyébe lépett a „muszáj”. És ő mindezért a férfit okolta. Csak állt a bőrönd mellett, a legszükségesebbeket elrakta, már csak a férje ruhái voltak a szekrényben. A gyerek. Mi lesz most, tényleg megteheti ezt vele? Inkább bele sem gondolt, de majd’ a szíve szakadt meg. Fázósan húzta össze magát az óvoda előtt, és mereven ült a kormánynál, miközben a kicsi a hátsó ülésen csacsogott. Aztán zavartan mosolygott, mikor a nagy kék szempár csodálkozva nézett rá: – Anyu, miért nem haza megyünk? A barátnője már várta őket, azt mondta, addig maradnak, ameddig akarnak, ő úgyis sokat utazik, legalább addig sem áll üresen a lakás. A kicsi eleinte élvezte az új helyzetet, de később nyűgös lett: – És apu mikor jön? A munkahelyén próbált úgy viselkedni, mint azelőtt, nem mondta el senkinek, hogy mi történt, de amikor a kolléganője rákérdezett, hogy mit keresgél az apróhirdetések között, sírásra görbülő szájjal mondta: – Lakást. Éjjel csak a lánya szuszogását hallotta. Nem volt szétszórt ruha, elöl hagyott cipő, borotvahab a mosdón, tócsa a kád előtt, maradék kávé az asztalon. Nem volt kihez odabújni az ágyban, reggeli kakaó a gyereknek, dörmögő éneklés a fürdőszobában, mindent betöltő, finom, fűszeres arcszesz illat a lakásban. Pedig hiányzott, nagyon. A második hét végén találkoztak. A férfi csak annyit kérdezett: – Most jobb így? ? bólintott, de a szíve egyre inkább tiltakozott. A kicsivel moziba, sétálni jártak, sokat játszottak, de a nagy kék szemek egyre szomorúbbak lettek. A szülei azt mondták, jól gondolja meg, mit csinál. A férfi pedig várt. Egyik reggel szép szál sárga rózsa volt az asztalán. A kolléganője nem szólt semmit, amikor megkérdezte, ki tette oda. Csak egyvalaki tudta, hogy ez a kedvenc virága. Három héten át, minden reggel ott volt a rózsa. És ő egyre jobban örült neki. Szinte már várta, hogy amikor belép a szobájába, lássa a sárga szirmokat ott virítani az asztalán. Hízelgett neki az apró ajándék, a férfi kitartása, mégsem tett semmit, hogy viszonozza, hogy éreztesse a másikkal: talán mégsem a jó a megoldást választotta. Úgy érezte, megérdemli, hogy a férfi újra udvaroljon, és küzdjön érte. Aztán egyszer a virág helyett mást talált. Karikagyűrűt, olyat, mit az övé, csak jóval nagyobbat. Hát levette. Az esküvőjük napján azt mondta, soha nem válik meg tőle, mindig hordani fogja. És most mégis. Idetette neki, hogy döntsön végre. Nagyon megijedt. Mi lesz, ha elveszíti, ha már túl késő? Hiszen nem akart ő mást, csak egy kis kedvességet, több szeretetet, mosolyt, ami annyira hiányzott már! Most rájött, hogy ezért neki is tenni kell valamit. Nem várhat mindig a másikra. Délután összecsomagolt a barátnője lakásában, és amikor az óvodából a régi, megszokott úton indultak hazafelé, a kislány szeme újra ragyogott. Amikor becsöngettek és a férfi ajtót nyitott, a gyerek az apja nyakába ugrott, ő pedig csak állt az ajtóban, mellette a bőröndök, élete legbutább döntésének emlékei. Aznap este nem sokat beszéltek. A kicsi lány hamar elaludt – előtte végignézte az összes „régi” játékát – ő pedig csak ült és szorította a férje kezét. Lassan rájuk sötétedett. Az utcán felgyulladtak a lámpák, alig járt már autó a környéken. Amikor a Hold fénye már bevilágított az ablakon, akkor tudta kimondani végre: – Ne haragudj…