Életünk során valamennyien kikerülhetetlenül átélünk hosszabb-rövidebb drámai időszakokat, melyek szellemi fejlődésünk talán legfontosabb és legradikálisabb változásait hozzák el.
Legyen szó akár egy párkapcsolat megszakadásáról, egy szeretett személy elvesztéséről, súlyos anyagi vagy testi problémákról, ezek a történések óhatatlanul traumatizáló hatással vannak ránk.
Ami azonban a legfontosabb , hogy miként tekintünk ezekre a lelki folyamatokra, és milyen döntéseket hozunk meg fájdalmaink megélése közepette. A szenvedéstől letaglózva, megbénulva túl hosszú ideig cipelhetjük keresztünket, ha nem kezeljük tudatosan ezt az életszakaszt.
A fájdalom a lelki megtisztulás és újjászületés elkerülhetetlen állomása, de ahhoz, hogy ne csupán egy lelkünket, testünket megtépázó, pusztító folyamat legyen mindez, hanem egy építő jellegű, pozitív transzformáció kezdete, nagyon fontos megfontolnunk a következőket.
1. A trauma utáni első hetek leginkább az érzelmek kontrollálatlan megéléséről, a történések gondolati újrajátszásáról szólnak, illetve a tagadásról és a napról napra való túlélésről. Szerencsés esetben az érzések felszakadnak és sírás, vagy kibeszélés formájában kiadásra kerülnek.
Ebben a szakaszban teljesen normális a düh, harag és igazságtalanság érzet, illetve az önsajnálat. Ilyenkor még racionális kontrollal nehezen irányíthatóak az érzelmek, engedjünk hát szabad folyást nekik. A logikai készségünk sem működik még megfelelően, józan összefüggések és magyarázatok helyett érzelemvezérelt spekulációk és a jövőtől való félelem, illetve az elvesztett személy vagy dolog visszaszerzésére irányuló vágy dominál.
2. Tomboló érzelmeink megélése és lecsillapodása után általában a befelé fordulás időszaka következik, melyben több egyedüllétre lehet szükségünk. Ilyenkor a legfontosabb, hogy a külső vélemények a helyzetünkről ne befolyásolják túlságosan a történtek megélését, hanem igyekezzünk visszatalálni saját lényünkhöz.
Ez a csend időszaka, melyben érzelmeink mellett már objektív értékelésünk is visszatérni látszik. Kezdjük megérteni, miért történik velünk mindez, és logikus magyarázatok is rendelkezésünkre állnak, amiért szükségünk van a továbblépésre és a fejlődére.
3. Azt követően, hogy egy trauma után részben visszanyertük belső középpontunkat, képessé válunk a szenvedési fázis lerövídítésére, és annak pozitív, életünket és személyiségünket átalakító felfogására. Az elengedéshez nélkülözhetetlen elem a megbocsátás. Akár másokat hibáztatunk egy helyzet kialakulásáért, akár önvád él bennünk elkövetett hibáinkért, fel kell ismernünk, hogy a múlton már nem tudunk változtatni. Ami történt, megtörtént, és korrigálni már csak jövőbeni cselekedeteinken tudunk.
Tanuljunk mások és saját hibáinkból, de sose feledjük, hogy a sérelmek és harag hordozása egyedül saját magunknak árthat, a környezetünk viselkedésére és a múltbéli történésekre már nincs hatással.
4. Az emberek általában nem a jövőtől félnek, hanem attól, hogy a múltbéli kellemetlen történések újra megismétlődhetnek. Ha azonban tanulunk elkövetett hibáinkból, ez nem fog újra, ugyanúgy megtörténni, hiszen mi magunk is újraformálódunk, és a fájdalmas tapasztalatok emléke megóv minket a hibás viselkedési mintáinktól.
Arra természetesen nincs garancia, hogy személyiségünkből kifolyólag nem vonzunk be többé hasonló, ismétlődő helyzeteket, de ha mi magunk átalakulunk, a reakcióink is megváltoznak majd.
5. Fel kell ismernünk azt is, hogy minden történést mi magunk vonzottunk be. Aktuális szellemi szintünknek megfelelően azért kaptuk az adott feladatot és leckét, hogy ezáltal korrigáljuk személyiségünk fejlődését. A szenvedés nem azért van, hogy összeroppantsa és megölje lelkünket, hanem továbbhaladásunkhoz szükséges új látásmódok megalkotása és öntudatunk építése a cél.
6. Képessé kell válnunk egy objektív univerzális szemléletre. Lássuk meg a helyzetünket és történetünket kívülről, mintha másvalakivel esett volna meg mindez. Külső szemlélőként nézve könnyebben meglátjuk az okokat, az összefüggéseket, és a továbblépés szükségszerűségét. Saját magunknak is ugyanazokat a tanácsokat kell adnunk, mintha legjobb barátunk élettörténetét szemlélve lennénk jelen segítőként.
7. Sorsunk nem pusztán önmagunkról szól, hanem közösségi feladatokat is szolgálunk. Egy feldolgozatlan, lelkünket behálózó trauma, mely által képtelenek vagyunk az újjászületésre és az elengedésre, nemcsak önsorsrontó és számunkra káros, hanem a környezetünkre is.
Ha személyes tragédiánkat úgy hordozzuk magunkban, mint egy fertőző lelki betegséget, és ezáltal kárt okozunk másokban sérült lelkünk hibás viselkedési mintái miatt, nemcsak személyes boldogulásunk, hanem közösségi karmánk ellen is vétünk. Ezért nemcsak önérdek , hogy meggyógyítsuk szellemünket, hanem a másokkal szemben tanúsított egészséges hozzáállás és boldogító jövőkép záloga is mindez.
Ez is érdekelhet
A tükörneuronok működése - az empátia meglétének biológiai háttere
Az empátia emberi kapcsolataink egyik legfontosabb alappillére. Egyesekben ez a készség alapvetően megtalálható, míg másoknak komoly kihívást jelent a másokkal való együttérzés. Vajon pusztán neveltetésünk és alapbeállítottságunk, vagy bizonyos biológiai tényezők is szerepet játszanak a meglétében?
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
