Tehetség: égi áldás vagy örökölhető készség?

Tehetség. A szó boncolgatásával eljuthatunk egy sajátos értelmezésig: aki kiemelkedő tettre képes, az tehet, a tehetséggel megáldottság tettre kötelez. De vajon mindig beváltódnak-e a tálentumok, miknek eredete éppúgy kétséges, mint a megvalósulás küldetett útjai. Mi is valójában a tehetség? Örökölhető készség, amit a gének kódjai adnak tovább, vagy égi áldás, ami sokszor átok is egy időben?

Legyen az művészet, tudomány, sport vagy az élet bármely más területe a tehetség mindenütt jelen van, vannak emberek, akik az átlagot messze meghaladva bizonyos dolgokban kiemelkedőek;  röviden szólva tehetségesek. Bár ismerünk költőóriásokat, zseniális tudósokat és korszakos gondolkodókat, a tehetség mégis általánosabban nyilvánul meg, kiben ilyen, kiben olyan formában. Természetesen a tehetség az élet legprózaibb részleteiben majd mindnyájunk készségeiben felbukkan, mi most azokra a „kiválasztottakra” koncentrálunk, kiket tetteik, műveik alapján az emberiség emlékezete nem felejt.
A tehetség megérint és lenyűgöz, olyannyira, hogy az utcák és terek – mindennapjaink színterei – jórészben hordozzák például nagy művészeink nevét. Alig van település Magyarországon, ahol ne lenne Petőfi vagy Ady Endre út, fővárosunk nagyforgalmú útjainak neveiben pedig akár Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Bartók Béla és Kosztolányi Dezső is kereszteződni, találkozni tud.

A tehetség a gének ajándéka?

Mi hát az a több, amit a tehetségek elismerten nyújtani tudnak, honnan ered az alkotók különös többlete? A mai természettudományos gondolkodás általános véleménye szerint a tehetség genetikusan meghatározott, amit a nagy művészdinasztiák léte is megalapozni látszik. Nyilván szóba jöhet itt a környezet hatása is – sem a Bach, sem a Strauss családban nem kellett messze menni a zenei közegért –, ugyan e téren ismerünk azonban olyan tehetségeket, akik mintegy a semmiből varázsolták elő sajátos készségeiket.
A nevelés és a tanulás egyértelműen segítheti a tehetségek kibontakozását, ugyanakkor pusztán a nevelés és a tanulás hatásával nem garantálható maga a tehetség, ehhez ugyanis születni kell. A fogantatás és a születés csodája azonban más és más értelmezést kap a klasszikus és a merőben új tudományos igényű értelmezésekben. A megtermékenyülés pillanatában az apai és az anyai gének átkereszteződnek, amiben a szülők tulajdonságai véletlenszerűen eredményeznek újabb minőségeket az utód genetikai állományát tekintve. Ez a véletlenszerűség ugyanakkor megint más megítélés alá esik a tudományos parapszichológia véletleneket illető tényei szerint.

A véletlenek összjátéka

Az emberiség kultúráját kezdetektől átható vallásfilozófiák – ezen belül elsősorban a keletiek – úgy tartják, hogy a lélek megtestesülése egy sors, illetve ezen belül a képességek tudatos választásának az eredménye. A túlvilági lét és a tudat testetlen formája azonban a tudományos gondolkodás számára mindmáig megközelíthetetlen volt. A pszi jelenségek rendszerezett vizsgálata óta viszont másképp kell lássuk a tudat és valóság rejtelmes kapcsolatait. A gondolatátvitel, a megérzések és a psziché valóságot befolyásoló hatásának ismeretében, akár az is elképzelhető, hogy a személyes és kollektív tudat tér-idő korlátokat nem ismerő magasabb dimenzióiban már a fogantatás, vagy akár a születés asztrológiai időszinkronicitása is tudatos megfontolások alapján meghatározott.

A zseni és az őrült

A nagy tehetségek sorsa sokban hasonlít, ahogy mondják a zsenialitás az őrülettel is határos lehet. A genetika hazai nagysága, Czeizel Endre idevágó művében így helyesbíti e tételt: a géniuszok tehetsége fokozott lelki érzékenységgel párosul, ami nyilvánvalóan a legkülönfélébb személyiségproblémákkal és kedélyállapot hullámzásokkal járhat együtt. A tehetség kamatoztatása tehát mindenképp egyfajta határjárás a tudat szomszédos világai között.
A tudat „világainak” konkrétabb definiálása azonban újfent megközelítés kérdésévé tehető. A pszichológia által meghatározott módosult vagy megváltozott tudatállapotok az alkotók számára a lelkiség és a szellemiség olyan állapotai, amik kreativitásuk otthonos terepének is nevezhetők. Közismert, hogy a művészsorsokat gyakorta nemcsak a neuraszténia teljes tünet együttese jellemzi, hanem sokszor a különböző tudatmódosító szerek mértéktelen használata is. A másik „világok” látogatásának transzélményei így éppenséggel a sámáni utazásokkal is összevethetők. Hogy hogyan is kapcsolható ez az ősi praxisa a világutazásnak a tehetség forrásaihoz, s még annyi másról is, az írás következő részében olvashatunk.