Cigarettafüsttől savanyú illatú presszó, felkapott söröző vagy plázabeli gyorsétterem helyett egy Zugló határában lévő fitnessterembe invitált Müller Péter író, amikor beszélgetésre kértem. Ha nem éppen róla van szó, bizonyosan csodálkoztam volna a helysz
Aztán az első kérdésemre adott válaszából kiderült, évek óta otthonosan mozog a nehéz vasak és kondigépek világában, a megjelölt helyszín tehát egyáltalán nem az újságírónak szánt dramaturgiai fordulat része. – Ennyire fontos önnek a fizikai állapot? Hogyan függ össze ez a szellemről vallott nézeteivel? – Szorosan. Hogy mégis nehezen tudok válaszolni a kérdésére, az azért van, mert számomra ez a közeg teljesen természetes. Hetvenéves vagyok, és világéletemben sportoltam. Nem volt olyan nap, amikor ne mozogtam volna. Először úszni kezdtem, még Tordy Gézával jártunk együtt edzésekre, aztán vízipólózni, majd bokszoltam több mint nyolc esztendőn át. Amikor pedig elhagytam a ringet, másnap már lementem edzésre a BVSC birkózói közé. Ott már nem birkóztam, csupán éltem az életemet a súlyzók között, és részt vettem a fiúk alapozó edzésein. A baráti köröm 70 százaléka ma is sportolókból tevődik össze. – Ha azt mondom, hogy a mai értelmiség java része nagy ívben tesz a fizikai állapotára, a megjelenésére, akkor finoman fogalmaztam. Önre nem néztek furán az írótársak vagy a színészek? – Soha. Sőt, nyugodtan mondhatom, hogy a sport, a sport szeretete nagy előnyömre vált. Néha még találkoztam is egy-két kollégával sportos környezetben. Moldova Gyuri például rendszeresen lejárt focizni, az évtizedek alatt nem egyszer találkoztunk a BVSC pályán. Nálam a test és a lélek egységet képez, írás közben, vagy ha éppen előadást tartok, akkor is azt érzem, hogy az emberben van egy alapvető energia, amelynek táplálkoznia kell. Hitem szerint tehát csupán egy adott energiamennyiséggel születünk, a többit szívjuk magunkba az életünkkel, az életmódunkkal, ahogy a levegőt is. A művészet pedig különösen életerő kérdése. Ha van, akkor jobban működik az agy, könnyebb a gondolkodás, stabilabbak az érzések. – Akkor hát minek tulajdonítja ez a többnyire elutasító hozzáállást? – Ennek mély gyökerei vannak. Az az eszmény, amelynek alapján én élek, egy kicsit keleti vagy görög eredetű, amely a test és a lélek egységét hirdeti. Nálunk ez a felfogás nem lett általános. Létezik egy testkultusz, egy öncélú testkultusz, és van az a típusú ember, aki szerint csak a lélek, a szellem a fontos, a testét pedig elhanyagolja. Ebből aztán nagyon sok káros következmény származik. Én már gyermekkoromban éreztem, hogy ennek a kettőnek együtt kell jelen lennie az ember életében. Máskülönben elképzelhetetlen a harmónia. – A családja mit szólt a sportmániájához? – Megszokták. A fiamat igyekeztem csábítani annak idején, megpróbáltam az unokámat is, de erőszakolni nem lehet. Az unokám nagyon kis finom, érzékeny lélek, egyelőre nem úgy néz ki, hogy beleszeret egy küzdősportba. Én nem tudtam volna sport nélkül élni, de hozzáteszem, küzdősport nélkül is nehezen. Nyilván egy kicsit összefügg a drámaírói alkatommal is az, hogy a bokszban és a harcművészetekben találtam meg azt a kifejezést, ami igazán nekem való. – Ezek szerint a küzdősportokban szerzett tapasztalatait írás közben is hasznosítani tudja? – Mint drámaíró, feltétlenül. Hiszen, gondolja csak el, minden bokszmeccs egy dráma, egy hatalmas emberi dráma. Sőt, sorstragédia. Én magam is megéltem ezt, amikor bokszoltam. Hiszen az ökölvívás nem arról szól, hogy emberek verik egymást a ringben. – A felesége partnere volt ezen a téren is? – A feleségem soha nem sportolt. Valamikor táncosnak készült, de aztán dolgoznia kellett, nem ért rá a sportra. Most már nyugdíjban van, de hosszú-hosszú ideig büféje volt. Tulajdonképpen ő tartott el engem meg a családot is, amíg nem lettem egy picit sikeresebb az írásaimmal. Ő jelentette a biztos megélhetést? – Lévén önnel szemben neki tisztes polgári foglalkozása volt. Tehetném hozzá némi cinizmussal? – Rengeteget dolgozott egész életében, hosszú évtizedekig a Madách Kamara, ma Örkény István Színház büféjét vezette. Soha nem szólt a sportért, megszokta, volt rá ideje, hiszen ötven éve vagyunk együtt. És mindig tudta, hogy hol kell keresnie. Egyszer például itt járt Luchino Visconti, és találkozni akart velem. Óriási megtiszteltetés volt ez, így aztán Váradi Hédivel együtt lélekszakadva kerestek a színházból. Aztán lehozták az MTK edzésére. Egy szakadt trikóban lihegve és véresen ütöttem a zsákot, amikor megtaláltak. A világhírű filmrendező számára ez nem okozott különösebb megrázkódtatást, hiszen a Rocco és fivérei után eléggé otthon volt a boksz világában. – Sokan nem is tudják önről, hogy ma is a Madách Színházban dolgozik? – 1955 decembere óta ez az egyetlen munkahely az életemben. Most is ott dolgozom dramaturgként, ott mennek a darabjaim. Tizenkettedik éve megy például az Isten pénze, amit Sziámival és Tolcsvay Lacival együtt csináltunk. Pár hónappal ezelőtt pedig elindult egy musicalszínész egyetem, ahol színészlélektant tanítok.