Lakik az emberben jó. Örömet akar szerezni a másiknak. Csak néha elhibázza, annyira igyekszik. Elvakítja saját öröme, az adás gyönyörűsége, és észre sem veszi, hogy a másiknak ráfagy arcára a mosoly, egyik lábáról a másikra biccen, toporog, úgy rebe
Karácsony van, megint kitör rajtunk az ajándékozási láz. Ejnye, hát hiába szajkózzuk szerkesztők, újságírók a női lapok hasábjain a közhelyes unalomig, hogy adni nem csak a szeretet ünnepén kell, hogy szeretni, odafigyelni, a másik lelkébe nézni nem csak karácsonyeste esedékes? De félre a tréfával. Ezúttal arra igyekszünk választ találni, hogy képes-e az ember valóban önzetlenül, érdek nélkül adni – tiszta szívvel, gyermeki örömmel, félelem vagy keserű szájíz nélkül elfogadni. Mert elfogadni éppoly nehéz. Aki elfogad, adóssá válik. Hiába hisszük, mondjuk, hogy ajándékunk önzetlen, hisz épp ettől ajándék, és nem valami kölcsön. Aki elfogad, az elfogadja azt a másikat is, akitől kapott. Egyszer viszonoznia kell mindenképpen: idejével, szeretetével, gondoskodásával vagy drága tárggyal.
Na, melyik kezemben van?
Létezik igazi önzetlenség?
Kérdésemnek nem az a célja, hogy legszebb ünnepünk előtt kiábrándító kinyilatkoztatásokat tegyek arról, hogy aki ad, az akar valamit. De ha jól belegondolunk, rá kell döbbennünk, hogy a legártatlanabb adományunkkal is van valami célunk. Pszichológusok kísérleteztek a témában, és bizonyos csoportjuk arra a megállapításra jutott, hogy a tiszta önzetlenség (szaknyelven altruizmus) a civilizált emberek körében nem létezik. Nem rosszindulatú vádaskodásról van szó, nem valami nihilista hitvallásról, miszerint a mai ember gonosz és önző, hanem egyszerű lélektani működésről. Arra jutottak, hogy az ember egyszerűen azért ad (akár ismeretlenségbe burkolózva, titokban), mert az jó neki. Jó a lelkének.Sokan vannak, akik egy szomorú sorsú emberről olvasva pénztárcájukba nyúltak, vagy csomagot küldtek. És hányan adtunk már autók mellett, utcasarkon kolduló hajléktalannak pénzt, ételt, ruhát, cigarettát. Nekem például „saját” hajléktalanom van. Minden reggel találkozunk a piros lámpánál, már előre készítem a szokásos apanázst. A forgatókönyv mindig ugyanaz: jön és vigyorog (harminc körüli borostás fickó), én lehúzom az ablakot, Ő beköszön: – Jó reggelt, hercegnőm. – Jó reggelt – mondom, és a tenyerébe pottyantom, ami jár. De ezzel nincs vége, mert amíg zöldre nem vált a lámpa, kötelességének érzi, hogy szórakoztasson. Szidja a rendszert, a másik autóst, aki egy smucig dög, sose legyen neki több, a bunkó motorost, aki majdnem rágurult a lábára, csak nehogy szóba kelljen állni vele. Aztán hozzáteszi, nehogy azt higgyem, hogy a pénzért vár engem, hanem azért, mert én „rendes” vagyok, és nem szégyellek vele társalogni. És akkor is beszélgetne velem, ha nem adnék egy fillért se, mert végre van valaki, akinek nem derogál egy hajléktalan. Aztán rendre zöldre vált a lámpa, búcsúzunk, és még utánam kiabál. Mindig. Ugyanazt: – Ha egyszer lesz munkám és lakásom, úgyis elveszem feleségül, hercegnő! Hát, ilyen romantikus ajánlatokat kapok. És végighallgatom mindig, mert tudom, csak úgy adhatok neki, ha már adok, ha emberszámba veszem, és meghallgatom. Mert máskülönben megalázó lenne elfogadnia. Mert így, mivel beszélgetett velem, megdolgozott érte. Nem adósom. És hogy én miért adok? Nyilván, mert nagyon jó ember vagyok. Vagy mégsem? Lehet, hogy azért, mert reggeli rítusunk után egy kicsit jobb a közérzetem? Mert vállon veregethetem magam: de szép tőled, Bernadett, hogy szóba állsz az elesettekkel, és segítesz, ahol csak tudsz. Tehát, bevallom férfiasan, önérdek késztet. A fenébe is.
Elfogadni nehéz
A hajléktalanokról – vagyis az elfogadásról – van még egy történetem. Egy ismerősöm mesélte, hogy amikor Mercedese ablakát leengedte, és kinyújtott egy papírpénzt a Fedél Nélkült áruló hatvan körüli férfinak, az így köszönte meg: Uram, ha ön lesz hasonló helyzetben, és én ülök majd abban az autóban, én sem fogok elgurulni ön mellett. Számíthat rám. Ismerősöm első pillanatban meghökkent, a másodikban felháborodott, aztán megértette. Elfogadni csak méltósággal szabad. Ha annak, akinek adunk, nem látjuk az arcát, nem látjuk benne az embert, a hozzánk hasonlót, csak a magunk örömére, magunk fényezésére nyitjuk meg a pénztárcánkat, megalázzuk. Ismerősömmel majdnem ez történt. Ha a koldus, aki lehet, hogy néhány évvel ezelőtt éppolyan Mercedesben ült, nem figyelmezteti erre, gőgös önelégültséggel továbbhajt. Így viszont, az adományáért cserébe kapott valamit. Nem is akármit.
Meghitten a fa alatt
Ezt már láttad?
Ajánlott tartalmak
