Azon a délutánon leszakadt az első hó, kavargott, ellepett mindent egy pillanat alatt és még azután sem akarta abbahagyni. Klára néni nyugtalanul járkált föl-alá kis paneljében, végül mindig az ablaknál kötött ki.
Megpróbálta kinyitni, hogy kinézhessen, de éppen csak résnyire nyitotta, a szél máris nekifeszült, hogy bedöntse, és rémisztően süvített. Klára néni becsukta, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudta, és hálát adott az égnek, hogy nem lökte fel a vihar az ablaktáblával együtt. Egy kis időre lehiggadt, elhatározta, hogy teát főz magának, kicsoszogott hát a konyhába, feltette a vizet főni. De nem nyughatott mégse. Folyton csak az öreg járt az eszében, az Ernő, aki ott lakott a két ház találkozásánál a sarkon, egy kapualjnak sem nevezhető beugróban. Hogy mi lehet az öreggel ebben a hószakadásban. Csak erre tudott gondolni. Hogy miért is nevezte öregnek magában Klára néni Ernőt, azt maga se tudta pontosan, és el is mosolyodott mindig, amikor eszébe jutott, hisz Ernő legalább húsz évvel fiatalabb lehetett nála. Klára néni nemrég töltötte be a hetvennégyet, Ernő meg! Nahát, a legszebb férfikorban van, még ötvenöt sincs. Csak az a mindig piszkos pufajka, az a sok ezüst borosta az arcán, a beesett, szomorú szemei, azok öregítik annyira. És mivel Klára néni a szíve mélyén még mindig harmincnak érezte magát, hozzá képest igen is öregnek számított az Ernő. De mi lesz vele ebben a hóviharban.